Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az értelem álarcai

2011.11.15

 

Az értelem álarcai

Mi történne vajon, ha az egymással tusakodó emberek csak egyetlen órára is, de levethetnék álarcaikat, s ha az állítólagos igazságról alkotott elképzeléseiket és ötleteiket félretéve az őket elválasztó dolgok helyett inkább azon elmélkednének, ami közös bennük?

A csend hangja című könyvében H. P. Bla­vatsky azt írja: „Az értelem a valóság mészárosa”. Mire céloz ezzel? Az értelem a gonosz megtestesítője? Az oly bonyolult agy képessé teszi az embert a visszatükröző éterek felfogására és a dolgokról való elgondolkodásra. Értelmünkkel logikus következtetéseket vonhatunk le. Olyan ez számunkra, mint egy ablak, amelyen keresztül megtanulhatjuk felismerni, feltárni és megérteni a világot. Azonban mint minden ablak, a valóságnak ez is csak egy szűk metszetét tárja elénk. Miként egy álarc, amelynek szemnyílásain át a valóságnak csak a töredéke jut el tudatunkig. Így aztán az álarc viselőjének a „valóságába” az általa nem észlelt dolgok nem tartoznak bele.
E szubjektív korlátozottság miatt az értelem, sajnos, egyben az ember saját maga által előidézett legnagyobb bajának a bejárati ajtaja is. A behatárolt látásmódon alapuló ötletek és elképzelések aztán a mások gondolatai és ötletei elleni küzdelemhez vezetnek – szóval vagy fegyverrel. Minden effajta ideológia, hittétel vagy utópia elvakítja az értelmet. Ezek tehát az észlelést alapvetően korlátozó maszkok, amelyek mögé az értelem elrejtőzik.
Bárhova is tekintünk a világon, min­denütt csak viszályt látunk: kisebb-na­gyobb ellentéteket, egy utca lakóinak civódását, atomhatalmak vitáit és viszálykodását. Emberek állnak egymással szemben, saját ötleteiktől elragadtatva, a másikétól pedig felháborodva. Ellenséges táborokat alkotnak, és erőiket megsemmisítő összecsapásokra fecsérlik el. Természetesen mindegyik fél meg van győződve a maga igazáról. És saját szemszögükből tekintve igazuk is van. Ellenlábasához hasonlóan mindőjük saját vallásának, gazdasági rendszerének, társadalmi formájának, saját erkölcsének és saját területi követeléseinek álarcát tartja maga előtt, és ezért nem is láthat másképpen. Így hát mindketten gyűlölettel telve állnak szemben a másikkal. A többiek tévednek, nekünk van igazunk; ez mindannyiuk meggyőződése. A csak korlátoltan érzékelő értelem elválasztja az embereket a teljes valóságtól, s ezzel így egymástól is. Mindkét oldalon megáldatják a fegyvereket, gyakran ugyanazzal az istennel – aztán pedig már csak az erősebb joga számít, legyen az bármi is.


Harc a vízért és kenyérért

A föld több területén katasztrofális az élelmiszerellátás. Az embereket az évszázadokig tartó kizsákmányolás és rossz gazdálkodás következtében éhség és szomjúság gyötri. Tízezrek – köztük gyerekek is – halnak meg naponta! Néha hallhatjuk, hogy a földön alapvető élelemhiány van. Az anyaföld azonban elég gazdag ahhoz, hogy gyermekeit ellássa. Mégis háborúkat indítanak, hogy ezt a gazdagságot egyesek javára fordítsák, mások elől pedig elzárják. Háborúkat a vízért és kenyérért. Ezért találtak ki maguknak az úgynevezett gazdag országok különféle önigazoló modelleket, hogy a szegény anyaföldről szóló meséket elevenen tartsák: a déli országok éghajlatáról, az évszázadok óta ott uralkodó ‘szegénységről’, az elnyomásról, a politikai helyzetről. Ez mind igaznak és logikusnak hangzik. De vajon mi történne, ha a tejjel-mézzel folyó országok lakói egyszer, egyetlen órácskára félretennék előítéleteiket? Ha az önmaguk alkotta feltevéseket és elképzeléseket, amelyekkel luxus-életmód­jukat igazolják, egy órára feladnák? Ha többleteiket valóban megosztanák, meg tudnák osztani a többiekkel?


A mindennapok civódásai

Nagyon tanulságos lehet közeli környezetünk mindennapi csetepatéinak megfigyelése is, a mindennapi személyes csatáké, otthon és a munkahelyen. Azon vitatkozunk, hogy egy feladatot miként kell a legjobban elvégezni. Anything you can do, I can do better. No, you can’t, yes I can. (Bármit csinálsz, azt én jobban tudom nálad. Nem, nem tudod. De tudom.) A múlt század hatvanas éveiben, amikor a nyugat-európai gazdaság oly nagy fejlődésnek indult, az Annie, get your gun (Anni, fogd a puskádat) c. filmnek fent idézett dalát mindenfelé énekelték. Az emberek tekintélyes mennyiségű gondolati energiát pazarolnak arra, hogy a saját ötleteket előtérbe helyezzék, mások igazát pedig elvitassák. A megélt igazságtalanságokat másokra hárítják: a szülők a hibásak – nem, a tanárok – nem, a rendőrség – nem, az állam – mégsem, hanem a másik ország, a másik vallás, a másik gazdasági rendszer. Így próbálják saját hanyagságuk következményét másra hárítani: a nevelésre, a főnök hibás döntéseire, a kollégák hozzá nem értésére vagy a gyerekek hálátlanságára. A gondolati energiák másik nagy hányadát pedig önmaguk igazolására herdálják el – arra, amit tettek, vagy éppenséggel arra, amit nem tettek. Közben a magyarázat valójában teljesen felesleges: alapjában véve önmagunkon kívül senkit sem érdekel. Vajon mi történne, ha sze­mélyes környezetünkben mindenki (beleértve magunkat is) felhagyna egy órára előítéletei gondozásával, önmaga igazolásával és mások – bármilyen okból is történő – kritizálásával, hibáztatásával?


Néhány kritikamentes óra forradalmat hozna

Különösen izgalmas lenne egyszer végiggondolni ezeket az eseményeket. Három óra kritikamentesség például egy soha nem sejtett tetterőt szabadítana fel. Az egész világot alapjaiban forradalmasítaná, méghozzá eddig soha nem tapasztalt módon. Az élet hirtelen más irányt venne. Érezhetővé válna a valódi emberszeretet, a háborúk abbamaradnának, mert mindenki egyszerre belátná abszurditásukat. Mindenkinek jutna elég élelem, és mindenki jobban becsülné embertársát, mint önmagát.
Sajnos azonban az efféle események csak feltevésszerűek. Ennek a világnak a valóságában megvalósíthatatlanok, ha már az embereknek egyszer fenn kell tartaniuk magukat, mert az ellentétek világában élünk, s ezek egymáshoz vannak kapcsolva. Háború és béke egy és ugyanazon érem két oldala.


Miért nem tudunk egyszerűen kitörni?

Miért van ennek az értelemnek – amely csak viszályokhoz és háborúkhoz vezető ötleteket és elképzeléseket szül – ekkora hatalma, ami így félre tud vezetni, annak ellenére, hogy tudjuk: sehova sem vezet? Miért nem tud az ember kitörni gondolatszövevényeinek börtönéből? Először is, mert fel kéne ismernie a börtönfalakat, mint olyanokat. Másodszor, meg kéne, hogy legyen benne a vágy és a bátorság a börtönajtókat nyitó kulcs keresésére. Valamint, harmadszor, elegendő erővel kellene rendelkeznie ahhoz, hogy kinyissa ezt az ajtót, és megmeneküljön.


Az első lépés: belátás és önmegismerés

Saját állapotunk és a világ helyzetének a felismerése tapasztalat és intelligencia kérdése. Az értelem azonban bezárkózik, mihelyst a tényeket már nem tudja áttekinteni. Ragaszkodik a már egyszer kialakított véleményeihez, dogmáihoz és (elő)ítéleteihez. Ezek az akadályok elzárják előle a valóság észlelésének bejáratát. Milyen gyakran is alkotunk véleményt egy embertársunkról, egy helyzetről, a világról! Ezek a vélemények aztán megakadályozzák újabb észlelések elfogadását, amelyeket lényegtelenként hessegetünk el. Embertársaink, a helyzetek és világesemények változásait így már nem vesszük észre, vagy pedig félretoljuk őket. Így válik értelmünk a mi kis világunk és a valóság közötti barikáddá. Azonban így nem jutunk előbbre az életben, és másokat is feltartóztatunk fejlődésükben, mert azzal, hogy saját pillanatfelvételeinket tartjuk valóságnak, elálljuk útjukat.


Meghalni, hogy igazunk legyen?

Nagyban sincs ez másképpen. Egy nép vagy nemzetiség egy másik nép vagy csoport igazát vitatja el. Az értelmi tudat után pedig az érzelmi tudat(!) is szembehelyezkedik a másik csoporttal. Polaritás fejlődik ki – ez pedig a konfliktus kezdete. Ha az ellentétet nem lehet feloldani, megkezdődik a háború. A történelem bőven szolgál erre példával: Kelet a Nyugat ellen, a kommunizmus a kapitalizmus ellen, gazdag a szegény ellen, az Iszlám a Kereszténység ellen stb. Az emberek ezekkel az ellentétekkel együtt nőnek fel, ezért embertársaikban csak ellenfelet látnak, akit meg kell támadni és el kell pusztítani, még ha ez saját életükbe kerül is. Csakis azért, mert azt hiszik, igazuk van. Hát nem abszurd ez?


A gondolatokat kellő távolságból vizsgálni

Aki valamit tárgyilagosan akar látni, annak távolságot kell tartania. Ez annyit tesz, hogy képesnek kell lenni egy tárgyat vagy egy problémát bizonyos távolságból szemlélni. Eközben arra a szenzációs felfedezésre juthat az illető, hogy ő maga és értelme semmi esetre sem tévesztendő össze! A földi értelem ravasz. Minden észlelésnél azt sugallja nekünk: Úgy van! Úgy van, ahogy észleled! Igazad van! Aztán pedig levonjuk a következtetést: Jól látom. Az én ötletem és hozzáállásom a jó. Úgy kell lennie, ahogy én mondom. A többiek nem értenek hozzá. Ez az értelem stratégiája. Megtanulta a túlélést. Ehhez különféle álarcokat használ, mint pl. a humanitást, a jóságot, az igazságosságot, de ugyanúgy a diktatúrát, az elnyomást és a megsemmisítést is. Az értelem megszűri a valóságot, és csak azt engedi be, ami megfelel a saját elképzeléseinek. Ezt a Forrest Gump c. filmben, Tom Hanks-szel a főszerepben, nagyon szemléletesen mutatják be. Forrest egy kevésbé tehetséges fiú, aki mindig pontosan követi édesanyja és barátnője útmutatásait. Saját véleménye csak saját észleléseinek felfogására elegendő. A nehézségeket, mint olyanokat, nem ismeri fel. A ráaggatott álarcoknak megfelelően cselekszik.


Az aranyhidat lerombolták

Az ősbölcsesség az emberről mint mikrokozmoszról beszél – mint a kis világról, és a nagy világnak a tükröződéséről. Ebben a mikrokozmoszban található a személyiség. Az értelmet az embernek a személyiség kormányzása céljából ajándékozták. De még ki kell fejlődnie, mégpedig harmonikusan együttműködve a szívvel. Mivel az ember ettől a fejlődési tervtől elfordult, a még fiatal gondolkodási képesség rossz irányba fejlődött, s ezáltal megsérült. A fej és a szív közötti „aranyhidat” lerombolták. Eredetileg az ébredező gondolkodási képességet a szíven keresztül táplálták. A gondolkodási képesség visszatükrözte mindazt, ami a szíven keresztül besugárzott a mikrokozmoszba. A mai, főképpen anyagelvű emberben a gondolkodás dominál, és a szív már nem számít. Így a kormányos nélkül maradt gondolkodás a hatalmas természeti erők befolyása alá került, amelyek a mikrokozmoszt az ellentétek világában tartják fogva.


A második lépés: hívó hang a szívben

Mint mondottuk, az ember nem egyenlő az értelmével! Több annál! Egy szilárd nézőponttal rendelkező mikrokozmosz, ahonnan az életet semlegesen szemlélheti. Ez a stabil kiindulópont a mikrokozmosz közepén az ember szívével áll kapcsolatban. Végtelenül kicsi, de végtelenül hatalmas, hatalmasabb, mint a természet összes vele szembeállított ereje. Ez a pont a kulcs, amely kinyithatja a börtönajtót.
Az utolsó maradék Ahhoz, hogy ezt a támpontot megtaláljuk, el kell távolodnunk saját értelmünktől. Összes elképzelésünket, beállítódásunkat és véleményünket félre kell tennünk egy pillanatra, csakis arra összpontosítva, ami a szívünk mélyén megszabadításért kiált. Ez a hívás az eredeti, még megszentségtelenítetlen szív utolsó maradványából jön. Ez a szív rózsája, a szellemszikra-atom. Az anyagba zuhanás miatt ez az isteni elv mindaddig tehetetlenségre van kárhoztatva, amíg kopogtatását, ennek a belső szívnek a kopogtatását meg nem halljuk. El tudják-e képzelni, hogy a szív rózsája miként hív valakit, és hogy az illető ezt a hívást hogyan hallja meg életében először? Ez egy halk, finom hang, amelynek teljes csendre van szüksége, hogy felismerjék. Ehhez a mindenen uralkodó gondolatokat a másodperc töredékéig figyelmen kívül kell hagyni. Akinek ez sikerül, aki figyelmét néhány másodpercre el tudja vonni gondolatairól, hogy meghallja ezt a belső hangot, az egy új világba lép be!


Gondolatok az isteni világból

Akkor mintegy villámként egy másik erő lép a tudatát elsötétítő természeterők helyébe. A fej és a szív közötti aranyhíd egy pillanatra mintha ismét létezne. Majd hirtelen más gondolatok szállnak fel. Olyan gondolatok, amelyek eddig még sosem voltak jelen a gondolkodási képesség által. Gondolatok, amelyeket az isteni világból keltettek. Áttörik a börtönfalakat, és megvilágítják a gondolkodást. Ez az első lépés a börtönből kifelé. Sajnos ez az állapot nem tart sokáig. A fej és a szív közötti szakadék túl mély, a természeterők még túl hatalmasak ahhoz, hogy rögtön teljesen legyőzessenek. Az értelem manipulátorai nem engednek. Ha az emberek bizonyos csoportjának egyetlen órára sikerülne megmaradni ebben az állapotban, akkor a régi természet az alapjaiban remegne meg.


A harmadik lépés: felelősség önnön életünkért

Ez a lépés az embert bensőjének természeti erőivel állítja szembe. Aki ezt nem meri megtenni, az saját értelme falai közt tartja magát fogva. Pedig ez nem olyan nehéz, mint amilyennek látszik. Aki az eredeti élet hívására akar hallgatni, és azt akarja követni, az megtapasztalja, hogy természeti állapotának legyőzéséhez megkapja a szükséges erőt. Ezután belép abba a folyamatba, ahol megcsonkított értelmének hatalma elmúlik, és egy új tudat ébred fel. Ekkor új gondolkodás születik. Az értelem a valóság nagy mészárosa. A tanítványnak meg kell ölnie a mészárost. Mert: csak ha már saját alakja is, mint ahogy ébredéskor minden gondolat, amit álmában látott, lényegtelennek tűnik számára, csak ha már nem hallgat a sok mindenre, csak akkor tudja az Egyetlent, a belső hangot, amely a külső hangokat elhallgattatja …a Csend hangját megkülönböztetni.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.