Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Legújabb verseim

Ébredj tavasz

Esős, szomorú világ, alszik a Szerelem,
borús az élet, csendes magány.
Vágyam végtelen, örök ez a világ.
Álmodj hát, füves rétek virágszála.
Halkan ringasson a zenélő szél.
Bomoljon a régi, benne a feledés.
Ölelő két karom, égető csókom tiéd.
Ébredő kikelet, ébredj hát fényre.
Ébredj szerelmem, álmodó Szépem!
Tavaszi szerelmi vágy, jöjj Verőfény,
Örök kikelet, végtelen boldogság!

 

Ébredj Tétlen

 

hullámokat vet, emészti magát a világ

bánatosan remeg a föld, égbe kiált.

tépi bőröm, kemény-táncú hatmilliárd.

Sötét húzza nekik az istentelen melódiát.

 

minden ami volt, megfordulni kíván.

tél a nyárban, égő tűz, tenger áradása.

népek milliója úton, új hazára vágyva.

nyüszít a nép, az Új, biz, fészket tép.

 

ébredj Tétlen, arcod könnyét töröld le végre!

sorsunk fordul, kiálts, zengjen imánk!

okos takács, foltozni a régit nem lehet már!

a Fény, nyújtja felénk kezét, felemelni vágy!

 

Fényvilág

 

Kezemben egy Rózsaszál.
Szél repít, ülök vágyak lován.
Felhőt hasít, erdőn át vágtat.
Keresem, kutatom, feszítem zablát.

 

Sápadt-holdat kérdve, keresem:
Hol lehet az én, Földi-Virágom?
Elvitte a fergeteg a Szélkirály!
Vízen fut, lovam nádat tipor.

 

Víznek angyala téged kérdlek.
Nem láttad az én, Víz-Virágom?
Tükröződött, ringatta Holdanyánk.
Szél kiált, vittem Őt, fogadta Földanyánk.

 

A föld kerek, merre hát, Szél-Virágom?
Földanyám fogadd szívem, itt e Rózsa,
Engedd, velem éljen Szép-Virágom!
A világ a tiéd, enyém az én, Fény-Virágom!

Égen-földön velem száll, repít paripám.
Vár ránk a Föld és majdan a Fényvilág!

 

Távolság

A későesti utcazaj, lassan elhalkul,
Arcok néma foltokba olvadnak.
Gondolataim végetlenjébe révedek,
Színek, hangok, képek elillannak.
Áthat valami végtelen mély érzet,
Arcod élénk mosollyal libben elém,
Amit a távolság tesz érinthetetlenné.
Utak hossza, vermek mélye nem fogja.
Meleg, lüktető szívverésed, vágyhálómban fenn akad
Mint dal, ritmust ver, s összeolvad testem hevével!

 

Mi ketten

Dalolj, halljam fénylő hangod
szólj egy szót, bár elenyész,
de bennem remeg, fényben él.
Mert, ott szól a szívnek csak szelíden.
Hagyd, hogy elvigyem magammal,
velem legyen a szelíd mosolyod.

Még vonz a tiszta szép szemed,
össze-szorul a szívem, ha könnyezel.
Dalolj, mondj szavakat, repíts.
Tudom szemünk könnyes lesz.

Össze-nézve, egyé olvad örömünk.
Futunk még az iga alatt, hangtalanul.
Nekünk már csak a testünk hajlik,
lelkünk dalban magaslatokon repül.
Így megyünk Mi az úton, ketten
Isten felé, kéz a kézben, egyedül.

 

Te rongyos élet,

benned, mint a gyertya égek
Fénylő nap a kéklő égen,
Hej, cigány húzzad nékem!
Vesszen a bánat, koldus élet.
Vígság, mámor, táncos párom.
Pördülj, fordulj, szépséges Virágom!
Veled mulatva, át izzítjuk a világot.
Te rongyos élet, pár boldog perc,
mámorod véges ez a virágos éden?
Te rongyos élet, fáj a múló létem.
Fogom, szorítom -Szerelmem, fényem-
útólsó percig kezed, szép szemed éltet.
Szerelmem, szépem, kifulladunk, táncunk véges!
Ó, te fukarul mért élet, mint a gyertya,
lassan elfogy, füstje illan, szétfolyik, vége.  


Ó, Te!  rongyos élet…..


Futó zápor

 

Sír a felhő, szél paskolja, jámbor.
Hollófekete Nádor, felhő feketéje kámfor. 
Délidőben vándor, tűz ittas, legyen bárhol. 
Haragos-lápos, kivagyi ember, álmos….
Ülsz a fa alatt, csuromvizesen „táltos” 
Ezernyi pocsolya, elázott a nyoszolya.
Pedig, csak eső esett fűre, fára, virágra,
Égő földre a megperzselődött tájra.

 

Újra

Egykor kértem, lángod égjen. 
jer, velem az utca közepére.
szól a zene, fesztelen az árnyunk.
ropjuk táncunk, dobbant lábunk.
holdfényében újra éled akarásunk.

 

Keresztút 

Mondd, hogy széledsz, álmatag létem.
Pattan a húr keresztút közepében. 
Arra észak, kelet felől a Nap kel éppen.
Dél áramát már értem: föld, ami emészt.
Nyugat: az üdvözítő oldódás a fényben!  

 

Unos-untalan

Lelkes a taps, test a testre hat.
Néző forog, a színész, ami marad.
A darab: játszik velünk az anyag.
Forgatókönyv sorai egyre kopnak.
Játsszuk a darabot unos-untalan! 

 


Némán kiálltok

Előttem állsz, én látlak!
Körötted osztódásod összes árnya.
Ők, Te; egyszer porlik ez a test,
némul a hang, fény árnyat veszt!
Hull a virág, könnyeket fakaszt.
Most ölelj, hisz előtted állok,
érzek, vágyok, folyik a könnyem,
már csak , némán kiálltok! 

 

Veled az élet

Álmok szárnyán az éjjel Veled szálltam.
Liliom mező , narancsillatú  liget felett.
Zúgó patakok, benne fürdőt a napunk.
Jártunk hegyeken, ölelkeztünk réteken. 
Felöleltük az éjjelt, fürödtünk vízesésben.
Áthágtuk a nagy messzeséget, fel az égbe.
Kéz a kézben repültünk a Szentfényben...
Veled az élet, könnyű álom a sötét éjben!
Ébredj!  Kedves Szerelmem, Szépem!

 

Örökre 

Süvöltő szélben borús táj, arcodra ült a fájó magány! 
Valami mar, küzdelmed parttalan?
Engedd, legyek a kardod amivel vívod harcodat.
Erős vérted, pajzsod,aki harcol és véd téged.
Legyek, ha kell: egy mondat,szószólód, fényed, 
ekevas, felszántja a múltadat;vetése ezer virágnak. 
Egy szilánkja az összetört bánat poharának,
ha, fáj a múlt, keresztjét én is ácsoltam! 
Engedd, legyek nyugvást hozó üres gondolat!
Pontja a megszakadt mondatnak. 
Ékezet az újra kezdett soroknak. 
Legyek mosolyod, derűs napod, 
kelőnapban szemed harmatja.
Majdan ha, elhagy a tett, a Fény árnyat veszt.
Legyek, örökre egy letépett virág sírhalmodra!

 

 

Fogom kezedet

Zöld gyepen úszó, múló ligetek,
utak futnak a tűnődve hajló egeken.
Lábam alatt lassan hamvad a rét,
mint ha, lejtőn futna napjaim kerekén.
A megélt és hátam mögött hagyott éveket
nyikorogva jelzi testem nyűtt szekere.
Lelkem hamvaiban parázslik a vágy
de, lassan elhal, színtelen lesz a világ.
A szívem résén a megnyugvás vágy fénye
vet ragyogást egedre, s álmodom jövőnket:
Amint, csak ülök melletted, fogom kezedet,
öledbe hajtom fejem és boldogan hallgatom:
lelked virágából szőtt, álomba ringató éneked.

 

 

Én vagyok a kút

Én vagyok a kút, aki inni ad.
Bennem van a mélység.
Tükröződik a magasztos kék ég.
Bennem van az Élet, 
Szomjoltó égi nedv.
Az örök kikelet.
Bennem a Szeretet.
Igyál belőlem, nem szomjazol
Többé, sohasem....

 


Viskó

Viskó, rozoga ház.
Szívem kiált; csordultig a vágy.
Merre vagy élet, 
Merre vagy Szerelmes 'lány'?
Düledező viskó,
Szél-felkapott szalmaszál.
Vigyél, hajszolj
Széllel sodró, új 'Teremtővilág'.
Öled éget, csókod nektár.
Széllel tépett öreg ház.
Ölelő két karod;
Vége, lebomlott a régi.
Fénylik az új:
Szegletkőn megvetett Örök-ház!
Szeretet-szerelem.
Közepében mindörökre Isten áll.

 

 

Úton felém

Mint a fény, áttöri sűrű erdő rejtekét,
A szív megrezdül hangod kellemén.
A mosoly, szád szegletén, szemed kékjén,
Örök álom, melyben ringatódzik a fény.
Elalél benned a test, szív szapora ritmust ver,
Lelkem szárnyakon száll a végtelen tér felé,
Mikor látom, ringó járásod az úton felém.

 


Vízöntő

Berzenkedő nap felhő mögött:
Alszod álmod? Nem látod? Odalenn
Reszket a zöld levelű, friss tavasz.
Virágok szűz cs

 

 

Úton

Úton vagyok, útporában.

Kísér a hold, cinkos mosolyával.

Intek az útszélén álló fáknak.

Ti csak álltok, álmotokra vártok.

Fut az út, végtelenben a remény.

Pörög a kerék az aszfalt kemény.

Vezet a fény a csillagos éj.

Magányos az út a szabadság felé.

 

Dübörög a motor, süvít a szél.

Mögöttem a város, káprázat és fény.

Elhal a zsibongás, csak az aszfalt zenél.

Bennem a múlt, mint kiszáradt kút,

lassan minden a mi húz, porba hull.

Mögöttem a hév, előttem a végtelen út.

Fut az út, rajta a vándor, végtelen túl.......

 

Fessél mesét 


Fessél mesét, legyen ám, kalásza!
Rajta Fehér-fénynek örök varázsa.
Festővásznad:legyen arannyal szőtt végtelen. 
Festéked szivárvány, rajta palettán.
Fessél mesét: legyen a tenger ég kék.
Napnak tüze kalászé, ringassa a szél!
Szép szemedben tükröződjön a fény.
Fessél, szívedben a parázs egyre égjen!
Lángolásod tüze lobbanjon, bennem fényed.
Pattanó tűz varázs, repülnek a tűzparipák.
Velünk a vágy a felhőtlen égbe száll.
Lenn zöldellő rét, benne ringó virág tánc.
Velük táncunk, járunk illatuk mámorán.
Ecseted festékéből hajtson égbe érő csodafa.
Ne fess álmot! Lombja alatt, veled vágyom:
Hajnalt várni, más dimenzióban járni.
Ott, örökké, csak szép szemed látni!
Érett kalászok száza, életnek nektárja.
Fessél mesét, benne minden valóra válhat!

 

Csillagom

Szememben mosolyog az esti fény.
Vágylelkem vele lassan összeér.
Száll, feloldódva Ámor álmaként.
Zsong az éji szerelem szerenádja.
Lehull a könny-csillag mámorában.

Várlak, te szép: életem Fény-virága. 
Illatod áramában jár csillagom párja.
Milliárdnyi fénypont, benne halk dalom.
Most csak neki szól, kísér a horizont.
Fénylő spirál, karjaidban ébredő világ.

Ringass Fény! Álmodjuk együtt még.
Halkan jön a  fátylát bontó hajnali fény.
Még szemem előtt csillagok pislákolnak.
Érzem a hajnal illatát, illatozó Fény-virágát.
Csillagom, vele dalom, Veled már egy vagyok.

 

Színház

 

Jó veled a vívódás,
a csaták, homlok ráncolás.
Jó veled a kapott szerep.
Talán ripacskodom,
de olykor belehalok.
Jó veled csóktalan csók,
az epedés.
Jó veled minden,
csak szólj, beszélj!
Lassan leomlik a fal.
Kövek törnek, porladnak.
Rajta emelkedve,
színpad forog és
lesznek mások, jobbak.
Még játszunk és a mámor……
s talán a végén,
Meghajolhatunk.

 

Fogy a hold

Tér és idő, hasztalanul pattan a kő.
Élni, élni! Már, nem álmodni a jövőt!
Sodrás! Kiált a hasadás, csak a ragyogás!
Mond merre vagy álmaimban ezerszer szőtt?
Fogy a hold, horizonton vöröslik a nap.
Ég és föld, légáramban lebeg a sas,
csüggeteg a két karom, nem ölelsz, már rég!

 

Tündés


Ülök és vénülök, hatvanon túli víg öröm.
Tűnődő fényszülött, anyagból Fénybe készülök.
Vajon a lombos fa, zöld fűben az illatos virág,
mélázik e, hogy mulandó sorsunk ilyen talány?
Vetés aratás, pattanó rügy, virágba borulás,
pirosló édes termés, szélfútta maghullás,
őszi tájban lombhullató keserves elárvulás.
Vénülő reszketek kezek, hányszor kérték az eget.
Feszítették az ekét, jó termést hozzon a föld szaga.
Öröm ünnep, verejték kenyér sül a kemencében.
Áldoznak szépen, ünneplőben, sírnak a temetőben...
Vajon mi végre ez a hasztalan, bomló forgatag.
Ebbe belegondolni, az ember ül és hallgatag!

 

Korkép


Hiába a fény, ha a havasok csúcsán örök a jég.
Derűs az ég, ordít a szél, árnyat vet a fény.
Minden tünemény, elbaktat a látszat szekerén.

 

Zsibong bennünk, csahol a hatalom, pénz ittas lator.
Sustorgó vulkánként, tűzet és hamut okád a kor.
Fülekben dzsungel nő, elvesz a jó, belepi a por.

 

Bábeli hüllőkirály, istenként nyaldossa az eget, bolygókra ül,
fészkel min a madár, üregeket váj, ül kapzsi milliók lován.
Nyeli az alantat
-koldusnak kicsi falatja -  kiszívja belőle az aranyat.

 

Végtelen az Űr; csillagból születtünk, csillagpor a ruhánk.
Lehullva: Fénybe szállunk; por a porhoz, csúcsok bomlanak.
A verejtékkel szőtt álmok a valóság tűzében porrá oszlanak.

 

Várlak

Széllel szálló virág illata.
Beléd szerettem Kis-Kata.
Lángol a tűz, porlik a világ.
Illatozó hárs, virága hull miránk.
Csendül a harang, hívó hangja.
Veled  imám, benne minden napja.
Szeress hát, bár legyél büszke vár.
Veled a messze is, oly közel már.
Ne várj, jöjj! Amíg serken a vágy.
Öled öröme, szíved vágya engem kíván!
Szeretlek,  kőházkén állva, benne imámmal.
Szivárvány tájak; Szeress hát, én imádlak!
Jöjj, Kis-Katám, várlak! 

 

Úton hazafelé.

Szürke az ég, álmát alussza a kert, fakó a rét.
Csörgedező kis patak, kevés a vize, medre nagy!
Kopasz fák, elhagyott üzem, árván álló, öreg ház.

Nyirkos úton kerekezve; hajnalnak csípős a lehelete.
A szél nyerít, ágat törve vicsorog, el hal, fintorog.
Bánatában egy rőfnyi, sáros papírlapot felkapott.

Tavasz kora fénye, bújik a nap, lassan ébred,
ágakon a pattanó rügy, melegétől, madárdalra éled.
Fények, virágszirmos illatozó rétek, kerti büszkeségek.

Megannyi tavasz! Hogy elszaladt, talán nem is éltem,
Fénnyel viaskodva, árnyak harcával fut velem az élet!
Széllel perel egy fűcsomó, barna, elhalt korhadéka.

Nyikorog a lánc, gurulnak a kerekek, elfogy az út,
lassan hazaértem!

 


Álom

Láttam magunka szűzi fehérben.

Billegünk egy sárga virág kelyhében.

Levetett földi sár, életünk számos ruháit.

Láttán, fejünket csóváljuk, énünk hová silányult.

Elég lett volna, ha csak szeretjük egymást!

De nem, szőttük a hálót, könny hullót, fájót!

Ezer száll, beleveszett a lélek, csonka a test.

Lassan eljött az est és nem láttuk a csillagot fent.

Fárad a lelkem, még a szép szemed éget.

Jobb nekem, ha csak szívemben szeretlek téged.

Tovább engedlek, örökre, szeretettel végleg!

Ne lesz háló; egy virágszál, amíg él az élet,

kihunyva sírhalmunk közepében…


Égi

néha a hősök is sírnak.

a lélek a testet tisztíja.

sírni, örömkönnyét inni.

lehull a lepel, sír a szív.

nem , Ő már, nem a régi

nem égi, kergetjük a régit.

földi, csak a ruhája fénylik.

égő kék szeme az a régi.

engedd el szívem, jöjj égi.

talán átizzik szíve és fénylik.

tenger hulláma áttöri az éjit.

a talmit, a testit és az ég kéklik.

lesz újra a régi, szíve smaragd.

gyöngye izzik, hangja zafír.

látja, az önmagába irt szót.

harca, kelőnapnak örök hangja.

felébred benne az égi:

mindörökre újra Fénylik!

 

 

Nélküled

Kedves, szép virágom, kútba kiáltom.

Múltamból a mélységet kiásom.

Merül a vizes dézsa, beleszakadt.

Hullik könnyem, virágom elhervadt

Repedezik a föld, a nyár esőre vágyik.

Ágakat törve a szél egyedül száguld.

Üde zöld fű bánatában belesárgult.

Nélküled a szívem egészen elárvult.

 

Virágom

 

Az állom, mely lassan lehúzza szemhéjamat

Mint vászon, arcoddal vezet át a magaslatokra.

Mert a kietlenben a test sajog a lélek nyomorog,

Fenn Veled a világ végtelen és nesztelenül, vakítóan ragyog.

 

Mulandó érzések

 

Talán az emlékezet csalt meg.
Színek, formák lassan elcsitulnak.
Elillannak a nagy teremtő szavak.
Dalban a hangok elhomályosultak.
Szél sem jár, vihar ül a végtelen űrben.
Kora-hajnal, olykor még, veled ébred.
Tűz-barna szemed áthatja az édent.
Lángja, bércek hegyén át is éget.
Ó, ti fények, eltűntök az első éjben.
Úsztok: sötét felhők, ködök reggelében …..

 

 

Szép-asszony


 Szélverete kalász árján,

siklik hajóm a világban.

Vitorlám magassága,

égbe ér az őszi tájban.

Hatja, kergetve vágy szele,

hullámzik ég és föld felett.

Mert él a vágy:

messze innét Szép-asszony!

Repíts akkor szél, vihar velem!

Ölelném már szép szerelem.

Vigyél, szállj, éget a vágy,

mert tudom, Ő is vár, remeg!

 

Úton

Úton vagyok, útporában.

Kísér a hold, cinkos mosolyával.

Intek az útszélén álló fáknak.

Ti csak álltok, álmotokra vártok.

Fut az út, végtelenben a remény.

Pörög a kerék az aszfalt kemény.

Vezet a fény a csillagos éj.

Magányos az út a szabadság felé.

 

Dübörög a motor, süvít a szél.

Mögöttem a város, káprázat és fény.

Elhal a zsibongás, csak az aszfalt zenél.

Bennem a múlt, mint kiszáradt kút,

lassan minden a mi húz, porba hull.

Mögöttem a hév, előttem a végtelen út.

Fut az út, rajta a vándor, végtelen túl.......

 

Fessél mesét 


Fessél mesét, legyen ám, kalásza!
Rajta Fehér-fénynek örök varázsa.
Festővásznad:legyen arannyal szőtt végtelen. 
Festéked szivárvány, rajta palettán.
Fessél mesét: legyen a tenger ég kék.
Napnak tüze kalászé, ringassa a szél!
Szép szemedben tükröződjön a fény.
Fessél, szívedben a parázs egyre égjen!
Lángolásod tüze lobbanjon, bennem fényed.
Pattanó tűz varázs, repülnek a tűzparipák.
Velünk a vágy a felhőtlen égbe száll.
Lenn zöldellő rét, benne ringó virág tánc.
Velük táncunk, járunk illatuk mámorán.
Ecseted festékéből hajtson égbe érő csodafa.
Ne fess álmot! Lombja alatt, veled vágyom:
Hajnalt várni, más dimenzióban járni.
Ott, örökké, csak szép szemed látni!
Érett kalászok száza, életnek nektárja.
Fessél mesét, benne minden valóra válhat!

 

Csillagom

Szememben mosolyog az esti fény.
Vágylelkem vele lassan összeér.
Száll, feloldódva Ámor álmaként.
Zsong az éji szerelem szerenádja.
Lehull a könny-csillag mámorában.

Várlak, te szép: életem Fény-virága. 
Illatod áramában jár csillagom párja.
Milliárdnyi fénypont, benne halk dalom.
Most csak neki szól, kísér a horizont.
Fénylő spirál, karjaidban ébredő világ.

Ringass Fény! Álmodjuk együtt még.
Halkan jön a  fátylát bontó hajnali fény.
Még szemem előtt csillagok pislákolnak.
Érzem a hajnal illatát, illatozó Fény-virágát.
Csillagom, vele dalom, Veled már egy vagyok.

 

Színház

 

Jó veled a vívódás,
a csaták, homlok ráncolás.
Jó veled a kapott szerep.
Talán ripacskodom,
de olykor belehalok.
Jó veled csóktalan csók,
az epedés.
Jó veled minden,
csak szólj, beszélj!
Lassan leomlik a fal.
Kövek törnek, porladnak.
Rajta emelkedve,
színpad forog és
lesznek mások, jobbak.
Még játszunk és a mámor……
s talán a végén,
Meghajolhatunk.

 

Fogy a hold

Tér és idő, hasztalanul pattan a kő.
Élni, élni! Már, nem álmodni a jövőt!
Sodrás! Kiált a hasadás, csak a ragyogás!
Mond merre vagy álmaimban ezerszer szőtt?
Fogy a hold, horizonton vöröslik a nap.
Ég és föld, légáramban lebeg a sas,
csüggeteg a két karom, nem ölelsz, már rég!

 

Tündés


Ülök és vénülök, hatvanon túli víg öröm.
Tűnődő fényszülött, anyagból Fénybe készülök.
Vajon a lombos fa, zöld fűben az illatos virág,
mélázik e, hogy mulandó sorsunk ilyen talány?
Vetés aratás, pattanó rügy, virágba borulás,
pirosló édes termés, szélfútta maghullás,
őszi tájban lombhullató keserves elárvulás.
Vénülő reszketek kezek, hányszor kérték az eget.
Feszítették az ekét, jó termést hozzon a föld szaga.
Öröm ünnep, verejték kenyér sül a kemencében.
Áldoznak szépen, ünneplőben, sírnak a temetőben...
Vajon mi végre ez a hasztalan, bomló forgatag.
Ebbe belegondolni, az ember ül és hallgatag!

 

Korkép


Hiába a fény, ha a havasok csúcsán örök a jég.
Derűs az ég, ordít a szél, árnyat vet a fény.
Minden tünemény, elbaktat a látszat szekerén.

 

Zsibong bennünk, csahol a hatalom, pénz ittas lator.
Sustorgó vulkánként, tűzet és hamut okád a kor.
Fülekben dzsungel nő, elvesz a jó, belepi a por.

 

Bábeli hüllőkirály, istenként nyaldossa az eget, bolygókra ül,
fészkel min a madár, üregeket váj, ül kapzsi milliók lován.
Nyeli az alantat
-koldusnak kicsi falatja -  kiszívja belőle az aranyat.

 

Végtelen az Űr; csillagból születtünk, csillagpor a ruhánk.
Lehullva: Fénybe szállunk; por a porhoz, csúcsok bomlanak.
A verejtékkel szőtt álmok a valóság tűzében porrá oszlanak.

 

Várlak

Széllel szálló virág illata.
Beléd szerettem Kis-Kata.
Lángol a tűz, porlik a világ.
Illatozó hárs, virága hull miránk.
Csendül a harang, hívó hangja.
Veled  imám, benne minden napja.
Szeress hát, bár legyél büszke vár.
Veled a messze is, oly közel már.
Ne várj, jöjj! Amíg serken a vágy.
Öled öröme, szíved vágya engem kíván!
Szeretlek,  kőházkén állva, benne imámmal.
Szivárvány tájak; Szeress hát, én imádlak!
Jöjj, Kis-Katám, várlak! 

 

Úton hazafelé.

Szürke az ég, álmát alussza a kert, fakó a rét.
Csörgedező kis patak, kevés a vize, medre nagy!
Kopasz fák, elhagyott üzem, árván álló, öreg ház.

Nyirkos úton kerekezve; hajnalnak csípős a lehelete.
A szél nyerít, ágat törve vicsorog, el hal, fintorog.
Bánatában egy rőfnyi, sáros papírlapot felkapott.

Tavasz kora fénye, bújik a nap, lassan ébred,
ágakon a pattanó rügy, melegétől, madárdalra éled.
Fények, virágszirmos illatozó rétek, kerti büszkeségek.

Megannyi tavasz! Hogy elszaladt, talán nem is éltem,
Fénnyel viaskodva, árnyak harcával fut velem az élet!
Széllel perel egy fűcsomó, barna, elhalt korhadéka.

Nyikorog a lánc, gurulnak a kerekek, elfogy az út,
lassan hazaértem!

 


Álom

Láttam magunka szűzi fehérben.

Billegünk egy sárga virág kelyhében.

Levetett földi sár, életünk számos ruháit.

Láttán, fejünket csóváljuk, énünk hová silányult.

Elég lett volna, ha csak szeretjük egymást!

De nem, szőttük a hálót, könny hullót, fájót!

Ezer száll, beleveszett a lélek, csonka a test.

Lassan eljött az est és nem láttuk a csillagot fent.

Fárad a lelkem, még a szép szemed éget.

Jobb nekem, ha csak szívemben szeretlek téged.

Tovább engedlek, örökre, szeretettel végleg!

Ne lesz háló; egy virágszál, amíg él az élet,

kihunyva sírhalmunk közepében…


Égi

néha a hősök is sírnak.

a lélek a testet tisztíja.

sírni, örömkönnyét inni.

lehull a lepel, sír a szív.

nem , Ő már, nem a régi

nem égi, kergetjük a régit.

földi, csak a ruhája fénylik.

égő kék szeme az a régi.

engedd el szívem, jöjj égi.

talán átizzik szíve és fénylik.

tenger hulláma áttöri az éjit.

a talmit, a testit és az ég kéklik.

lesz újra a régi, szíve smaragd.

gyöngye izzik, hangja zafír.

látja, az önmagába irt szót.

harca, kelőnapnak örök hangja.

felébred benne az égi:

mindörökre újra Fénylik!

 

 

Nélküled

Kedves, szép virágom, kútba kiáltom.

Múltamból a mélységet kiásom.

Merül a vizes dézsa, beleszakadt.

Hullik könnyem, virágom elhervadt

Repedezik a föld, a nyár esőre vágyik.

Ágakat törve a szél egyedül száguld.

Üde zöld fű bánatában belesárgult.

Nélküled a szívem egészen elárvult.

 

Virágom

 

Az állom, mely lassan lehúzza szemhéjamat

Mint vászon, arcoddal vezet át a magaslatokra.

Mert a kietlenben a test sajog a lélek nyomorog,

Fenn Veled a világ végtelen és nesztelenül, vakítóan ragyog.

 

Mulandó érzések

 

Talán az emlékezet csalt meg.
Színek, formák lassan elcsitulnak.
Elillannak a nagy teremtő szavak.
Dalban a hangok elhomályosultak.
Szél sem jár, vihar ül a végtelen űrben.
Kora-hajnal, olykor még, veled ébred.
Tűz-barna szemed áthatja az édent.
Lángja, bércek hegyén át is éget.
Ó, ti fények, eltűntök az első éjben.
Úsztok: sötét felhők, ködök reggelében …..

 

 

Szép-asszony


 Szélverete kalász árján,

siklik hajóm a világban.

Vitorlám magassága,

égbe ér az őszi tájban.

Hatja, kergetve vágy szele,

hullámzik ég és föld felett.

Mert él a vágy:

messze innét Szép-asszony!

Repíts akkor szél, vihar velem!

Ölelném már szép szerelem.

Vigyél, szállj, éget a vágy,

mert tudom, Ő is vár, remeg!