Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim .5

 

Mag

Földben szunnyad a mag.
Megsarjad, ha múlik a fagy,
hull a harmat, hívja a Nap.
Enged a vágynak, természet szavának.
Elhal, életet ad másnak, virágnak.
Benne él illatában; élt, nem hiába!


Magány Veled

Virágba borult tájam égszínkék virággal.
Lágy, harmatos, édes, örömvággyal. 
Lenge szél szárnyán szálló illatos álommal. 
Benne hajtom fejem öled meleg fészkébe, 
Mely megnyugvás nappalaim ködös létében. 
Kergetem a hajnalt, a nappalt, a ballagó időt, 
Nagy léptékkel; kívánva várom az est-magányt: 
Álljon az idő, vágy-karunk forró ölelésében. 


Bár szüntelen a világjel, a vágyak zenéje,
De hallgatok vállamra hajtott szépséged
Mámorító, világ fényét elnyomó csendjében. 
Mert üzen a lényed szép illatfelhője, 
Mely leng körül távolság gyötrő percében. 
Legyél, maradj, ne menj, mert veled a magány
Hideg, fázós lehelete: forró tavasz, kikelet. 
Távolság útján fényáram gyújtó szeretet.


Magányos fa

Zúg a szél, vihar e világ!
Árván álló fa, örök imák.
Milliónyi fűszál, ballag a diák.
Hajol a fa, hasztalan viták.
Merre vagy, Te, büszke ében?
Hasad a hajnal, aranyló fényben
Legyél Te, aki szeret szépen.
Nem bánd, ha a fénybe nézek.
Fenn az ég, lassan egyre kékebb.
Hajlongok a világ tengerében.
Ezer a fa, erőben ritkán jár a nap.
Nincs ott, itt van menedékem.
Ében-éj, illatodat hozza a szél.
Álmoddal álmodok, hideg a tél.
Ölel két karom, mindörökké!


Magbazárt szerelem

Majdan, mikor létem égbe száll,
levetem ruhám, vele vágyakat,
mindent, ami bennem van; lehull.
S maradsz nekem, lelkem egén,
mint magbazárt szerelem, örökül.


Megáll a csend

Megáll a csend, sarkában loholó szürkeség.
Árnyak lomha lidérce, bennem egy arcot felidéz.
Múló sokaság, ragyog a fény, tünékeny a valóság.
Mosolyod tüze éget, elrepít a végtelen világ egységébe. 
Élő Él, porlik a kő, Veled egyé válni, múló idő.
Lélek vágya: színek ezrével kék égre hágva,
Örök üdvösséggel beleégni csillag milliárdba.
Tűz után üszök, bénító valóság negyvenkilenc árnya.
Fényben feloldódik a halál, valamennyi nyavalyá


Meghajlok

Napközben gyakran megállok,
Fohászkodom:
Mondd meg, helyes-e?
Kérem, ne hagyd, hogy álmélkodjak.
Nyisd meg fülem, hogy jobban halljalak,
Szemem, hogy lássam Igazságodat.
Mutasd meg gyarlóságomat. 
Figyellek, igyekszem!
Megvallottam, megvallom
Bűnömet:
A világ vonz, még elgyengülök,
Mikor kék szeme mosolyog.
Jó, ha vonz és fáj, ha taszít.
Tudom, legbelül ölel,
Általa beszélsz felém.
Még megannyi súlya a múltnak,
Mind elhagyni való.
Miért aggódom?
Jövőm miért aggaszt ?
Mikor nevemen szólítsz,
Beszéded járja át szívemet. 
Miért vagyok kicsinyhitű?
Talán mert mások kerülnek.
Nem adják a kilincset egymásnak
a világfiak, hála legyen…..
Azért van, ki szép napot kíván,
s ha kell, megölel.
Hála legyen! 
Magányosságot adtál,
hogy Lángod járjon,
Kétélű kardod jobban vágjon.
Nem perelek!
A Te bölcsességed,
tetted keménysége,
Üdvözítő-utam reménysége.
Meghajlok előtted, Uram!
Úgy legyen!


Méltó szeretet!

Méltó szeretet: örömérzés, Szabadság!
Kétféle a szeretet: szemed meleg fénye,
beleveszve örök rabság!
Fellebbented a világnak szőtt fátylad.
Így láthatom meg: igaz, tiszta lényed.
Ez méltó hozzád, hozzám, Istenhez. 

Méltatlan szeretet, csak rám tekintő.
Ha, rád gondolok: remegve vágylak, 
azt kívánva, mindenki mást kirekesztve,
csak az enyém; velem szállj a fellegekbe.
Szemed fénye engem hasson, égessen.
Testi, ami vágy, a szellemi tesz szabaddá.
Méltón szeretlek: Szerelmem, légy szabad hát!


Melyik vagy?

Nem tudom, melyik lehetsz:
A láng, a fény, a borús őszi szél?
Avagy a szemérmes hajnali harmat,
Mely éltetve fürdet, sarjaszt, égbe emel?
Olykor kikelet, tavaszi friss szél, melyben rügy pattan,
Avagy a nyári nap melegében elpihenő nyugvó szerelem?
Némelykor szembecsapó őszi szél, amelyikben könny fakad.
Bizonyos napokon, jeges leheletet árasztó tél, mely fázósan a 
lelken áthat.
Időnként: fényes Holdas éj, mely az úttalan utakon járót a 
botlásaitól megvéd.
Évenkénti Karácsonyi ünneplés, a boldog beteljesülés, a 
betlehemi Jézus-születés.
Melyik vagy?
Ez mind Te vagy:
A változó évszakok szépségét adó, alakuló, boldog 
mennybe-menés. 
Maradj meg ilyennek, mert a nyugtot nem hagyó fény a szíved 
közepén
Elhozza Krisztus keresztjén az Öröklét, Istenvilág boldog 
beteljesülését!


Merengés

Ezer szála, gyökere a fának,
ujjaink összefonódva egyé váltak. 
Megcsendesedve nézzük a tájat. 
Visszatetszik bánatunk délibábja. 
Fának letört ágán merengünk.
Pedig tudjuk, ágak száza, 
aláhullva, égeti el a fájdalmainkat.
Hol vannak hát, álmaink, tiéd, enyém?
Csontos karjainkkal ölelni már nem tudunk rég.
Mi csak ülünk, ülünk és nézzük a megtépázott ágat:
Kopasz, levételen, sárga alomba hullott vágyainkat.


Mi maradt?

Mi marad, ha már könny is elapadt?
Elhal szenderegve a virágzó almafa.
Gyümölcse lehullt, tavaly ott maradt.
Nem járt arra a szépnapnak sugara.
Dió is várt -jönnek - befedte fű, avar.
Szépen indult; emésztő köd, csonka rajzolat. 
Emlék, néma szerető ölelés, ami megmaradt.
Legördülő könny, véletlen, amit az Úr akar. 
Belőlünk mára már, csak ez és a búcsú maradt!


Minden anyagi
 
Megtaposott szív,
Amiből árad a fény.
Kegyelem tüzén égetett kő,
Akként az ég, mállasztja szét.
Nem marad hús!
A fény a fény,
- Isten szentkegyelme-
Betakar.
Hamu, ami marad,
Szórd szét!
Ha el jő a testnek a vég.
Ne sirass!
Inkább vigadj!
Véget ért a földi utam.
Sokan húztak, vontak,
Le a salakba.
Bocsáss meg néki Uram.
Hústalan testemmel,
Fogadj be Egek Magasztosa.
Fájt a hús,
De vigalmam nagy,
Vége, vége a nagy-útnak.
Lábak ezrének,
Kik befogadták,
Kegyelmed tüzét,
Tapodóknak,
Adj, kegyes esélyt.
Mert mit ér a fénylés,
Amíg árnyak járják
A föld fedelét.
Körök örök kegyelmén,
Emeld a hetekből,
A hatodik felé.
Minden anyagi váljon
Szellemivé!
 

Mindennapi harcunk

Mily csend, mily valós hatalom,
nyiladozó kék-virág a fényben.
Reggel még árván, búban alélt,
fényszivárványban öltözve éledt,
illatával ajándékozva a földet.

Neked adnám, ha bírnám titkát.
Könnyek helyett harmat hinti arcát.
Nem dacol, nem tagad, éli napját.
Titkokkal bán, bontja élet szirmát.
Sírok hantján vágya múltat áthág.

Még szárba szökő, bimbózó virág,
már kecses szárlevele neked int.
Figyeld a formát, levelek számát.
Nem talány, benne a formálódó
létezés örök egysége nászban áll.

Nem a balgatag önző hatalom,
hanem a szeretet örök zöldje,
a nemesedni vágyó anyag rezeg
a dalban álló örök teremtéssel!
Csak mi, talmi vakok, rest fülű
akarások, sírunk mind, szüntelen.

Harcban állunk folyvást a világgal.
Hisszük: a törvény, a mindenség
Örök összhangja igazodik hozzánk.
Nyílik a virág, kelő nappal jár,
tudván: a mindenség az Úrban,
a megváltó Örök reményében áll.


Mindenszentekre.

Csendít a harang, alszik az egek fénye.
Ezernyi gyertyától fénylik a temetői éj.
Elárvult az idő; halottaink, akik járták e földi létet. 
Virágok könnyed sóhaja száll a magasságos égbe.
Sírkereszten metszett nevek, aranyos betűképek:
Apám, Anyám, Nagyanyám, dátumok hamván
Porlad drága-testük; föld fedi e falu minden múltját.
Itt nyugszanak Ők is: kik velük törték, életnek rögös útját.
Múltunk szava: mosolyt adó, boldog emlékképek.
Mind azok a Szépek: kiket a földszava felemelt az égbe.
Kék égre néztek, magot szórtak, Istenbe vetett reménnyel.
Szálljon rátok Isten örök-fénye, legyen lelketeken örök béke…


Mindig

Miért sírsz, könny miért áztatja arcodat?
Fényben úszunk, harmat hullik napjainkra.
Zeng a világ, öled öröme, csókos vágyad,
Boldogságot ültet szemedre, arcod bársonyára.
Miért hallgatsz kósza lidércek jajongására?
Mitől félsz, elvisz a szél vagy árnyék ijesztget?
Tél hidege esőt fakaszt, jő a fény, felhőt dagaszt.
Súlyos terhe alatt könnye fakad, hull az eső,
Virág sarjad, napnak szeme rajta akad!
Így van ez, forog a világ: az éjfél, nappalra vált.
A Sors hozza a maga vigaszát, felhős napját..
Biz, lehet bármi: éji hideg, forró nap jeges-aszály,
Csak Te, Szép-virágom, minidig a velem maradj!


Mindig várlak

Mindig várlak, mint harmatos tavaszt a virágszálak,
Szunnyadó mag a tavaszi melegben éltető nedvet.
Várlak, illatodban zárva, amint a rét virágzása a szellet.
Hívó szavam szálljon, vigye hírét a porzásnak, méhek seregének.
Keljen útra a természet a mindenség zengésére, mint magam:
Ébred vágyam, újra és mindig várlak, téltől válva, szüntelen.
Az éjben tekintetem az égen magasztosan fénylő csillagot keres.
Kérem, mutassa az utat, vezessen hozzám, fényfolyammal.
Bár világra letekint, utat mégsem mutat, fényét széjjel 
szórja….
De mint a méhet a virágillat, szerelmes szívet az érzelmi 
indulat,
Úgy vezet hozzám, mert várlak, szerelmes szívdobbanással.
Jer és ölelj, fény az öved, szivárvány követ, és ha hagyod,
Szerelmem szív-vonzása szárnyakon, úttalan utakon vezet.


Mint a villám

egyszerre borítja fénybe az eget,
úgy, az én szívem, Uram,
a szeretet erőd által megemelkedett.
Lángban égek, Szent tüzed éget.
Feslik az élet; a hamisság verejtékkel,
de érzem, kincsek ezrével árasztod el létem. 
Látom szegénységem, gyarlón életem:
hogyan élem, magam kovácsolt béklyók kötő erejében. 

A villám felvillan, átfut és elhal.
A te érintésed Uram örök.
Beléd kapaszkodott csüggeteg testem,
lelkem, Szellemed világosságában épülni kész.
De balga magam, kinek hallása még rest.
Erődet még mindennap tékozlom: magamnak, 
mások javára alig használom.


Monológ

Hová futsz, merre jársz?
Belehasított húsodba a világ?
Nem hajt már a véred?
Mosolyod a szád szegletében
afféle remény, ködös beszédre.
Homlokod redőin látszik a magány.
Holmi Krisztusokra vágysz?
Ne ünnepelj! A halál elvisz.
Agóniád, lehet évtized,
egy év vagy egy nap, perc….
Mindegy!
Könnyeid hullnak?
Valami derengés, világosság?
Nem számít. 
Győz a halál!
Motyogja szád:
Isten és az imádság!
Irgalom és a megváltás!
Nincs remény!
Istened én vagyok: az itt és most.
Lábad előtt hever minden.
Fényed Én vagyok;
Én, a Sötétség fejedelme.
Káprázatomba beleveszel.
Éned foglyom, ki csak engem néz.
Odaát is én fújom a dalt. 
Halálod, életed a markomban,
Fullánkomat beléd eresztettem. 
Hiába beszél, szólongat.
Én vagyok az óriás,
a Világ fejedelme.
Ő egy parány,
Istenfia, Krisztusmag.
Itt, ki győzhet!?


Napi fohászok

Uram, most, hogy átsüti lelkem tekinteted,
bennem a vadvizek lecsendesedtek.
Messze elmék útjairól visszatértem,
házad képét e világ közepébe tettem.
Nem gondolok másra: Tőled kapott ajándékra,
mit Te adtál, adsz, bölcs szándékkal.
Jármod Benned való reménnyel bélelt;
vized tiszta erejével, fényed adta kedéllyel
emelem havasokon, kéklő tavakon
fényed erejét, lámpások ezrével, hívők seregében.
Fogadj el szolgádnak, tereld utam a világban,
súgd fülembe szavad, keljek veled, járjam utam,
estére térve hajtsam fejem kebledre.
Vágyak álma legyen a Te szellemedben.
Így legyen!

Istenem, méltatlan vagyok Hozzád,
Mégis szólok, hogy szívem érintsd,
Szavaid bennem visszhangozzanak.
Kerget a vágy, a földi vak kívánság,
Bár tudom, Te vagy az egyetlen valóság.
Árnyak országában hontalan vagyok,
Nélküled elveszett, bolyongó lélek.
Kérlek, emelj fel Magadhoz!
Adj hitet, méltó verejtéket, cselekvő
Szolga szerepet, mellyel utam Hozzád vezet.
Fényed tükrözni vágyom a világban,
A Hozzád vágyó, fényedre vágyókra,
Uram kérlek, vezess!


****
Repülj szívem hegyeken,
Göröngyös tereken,
Habok hátán szüntelen.
Utamon – kívánom - vezessen
Az én Mindenható Istenem.
Velem Te: szép szerelmes szigetem.
Mint Isten áldással egynek rendel,
Szép szerelmes felem, ligetem.
Istenem, igazítsd utunkat szüntelen.
Így legyen!

****

Istenem, méltatlan vagyok Hozzád,
Mégis szólok, hogy szívem érintsd,
Szavaid bennem visszhangozzanak.
Kerget a vágy, a földi vak kívánság,
Bár tudom, Te vagy az egyetlen valóság.
Árnyak országában hontalan vagyok,
Nélküled elveszett, bolyongó lélek.
Kérlek, emelj fel Magadhoz!
Adj hitet, méltó verejtéket, cselekvő
Szolga szerepet, mellyel utam Hozzád vezet.
Fényed tükrözni vágyom a világban,
A Hozzád vágyó, fényedre vágyókra,
Uram kérlek, vezess!

****
Istenem 

Mint gyertya kanócát a fény,
Földünket a mágneses erőtér,
A mindenséget az isteni fény,
Úgy öleli szívünket körül
Jézus -krisztus szeretet-sugara.

Fényt gyújtva rezdül bennünk
A parány Krisztus-mag.
Fényében megmutatja hatalmát.
Örömtáncra hív, a boldogság dalára,
Vele vár a menyegző isteni örök hazába.

Istenem segíts, ne vétsek a táncban,
Örök Házad kapuját bizton megtaláljam!
Ím, itt vagyok rég, éget a vágy, hogy bennem élj.
Gyarló testem ingoványban áll,
De szívem nyitva, áramod bennem jár, 
Lelkem szárnyalni Veled vágy!


Négyszer négy

Utunk folyama, barázdák vonala.
Ránccá válva kiül fáradt arcunkra.
Hervadó testeden, még a lélekfénye él:
Az Idő kérges keze lassan tovább lép.

Megelevenedik a nyári fény, arcod szép.
Lelked tüze, jóság tükre, világló messzeség.
Öröm az élő lélek: az időn átlép és beszél.
Nem mondunk „semmit”, csak a tűz ég.

Vártál, álmok láttán.
Vitted vágyad hátán, 
Az a néhai szép „nap”.
Felemelt, azóta is Fény vagy..

Harmatcsepp csillan a hajnali fényben. 
Virágkelyhéből iszik a nap, ébredj Szépem.
Illatod szálljon, mérföldeket téve.
Porod vigye - méhek - ezer élet ébred. 


Néha nézlek
 
Néha nézlek, ragyogó szemed tüze éget. 
Csillog rajta, játékos örömnek ezer fénye, 
Ébredő hajnalnak, végtelen tüneménye. 
Bársonyos búgóhangod áttöri a végtelen éjjelt. 
Önfeledt gyermekként a felhőtlen égre nézel. 
Barátja vagy a szélnek, csillapodik, ha úgy kéred. 
De, törik a kő, izzó parázs szikrája pattan széjjel. 
Néha nézlek, tűnődve látom, lelked milyen fényes!
 

Nincs nekem hegedűm

Nincs nekem hegedűm,
barát, társ kivel múlatnák.
jajong csak a szív, sírva 'áll'.
egy régi dallam járja át.
volt egy tánc, szívdobbanás,
lépés, lépés után; nyűtt vonó,
mégis a miénk, kár a tagadás.
parázna vágy, Isten akarás?
fakó ritmus, beteljesületlen
újra akarás, nekem szerelem.
elhalt, nincs varázs, meguntál.
így lett, Istentől paráználkodás!
bocsásd el, hamis a dal, zene.
nincs ritmus, dallam… barátság.
hazug ez a világ, szemforgatás.
minek hegedű, minden csak bűn.
egy utolsó tánc, tör járna át.
egy vers talán, mely elmondaná,
amit csak utána tudhatunk:
nyugszunk, majd a lélek otthonán,
ez a szerelem sem volt bűn:
Istenben volt, földi feloldódás!


Szirma a virágnak, álmai a világnak.
Illata, színe: féri- szívnek vágya.
Isten, aki adta, társnak, életet várva.
Nőt, hogy viruljon eme világ, fénnyé válva. 
Isten a jót veletek adta, Ti, ezer szépek.
Sötét éjben hazavezető, gyöngéd fények.
Ezer kaland, regény veletek az élet. 
Sajog a szív, ha lelketek kivet magából.
Mily sivár szél fújna, ha nem lennétek.
Mindegyiktek lelkében hamvad egy izzó parázs, 
Ránk pillant, és ég bennünk az olthatatlan vágy.


Nőnapi Köszöntő

Mezítelen, pőre holnap,
Kiált a lomha hold ma:
Álmodd, párád várát.
Benne, „Júliád” vár rád!
Csókja ábránd; jöjjön:
Áram, pólusnak párján.
Vágylak Nő, fénylő kő.
Szívem, érted: örök égő hő. 
Lángja, öled örömén,
Karod, benne élő ölelő.
Szép szemed, mint ég (k)kő.
Ég színe, veled örök kéklő.
Virágillat járja át az erdőt.
Köszöntelek most illőn:
Boldog Nőnapot, Te, drága ékkő!


Nyárfák

Ti, sudár szépek, dacoltok a törő, haragos széllel.
Magas nyárfák lombhegyetek felhők fölé érnek. 
Égcsókját isszátok, ölelkeztek a daloló Fénnyel.
Gyökeretek mélyben, a hallgatag sötétségben.
Átfeszül rajtatok a tér, dalt rezget a nyári szellő. 
Halott évek, bennetek élnek a végtelen fények.
Rezeg a sok levél, mindenen túl, harmóniáról regél.
Megered az ég, égi áldás szavatokkal örömest él.
Csendes magaslatok, most rezzenés nélkül hallgattok.
Vágyom dalotok, mit mond, egyre pörgő földi hatalom.
Zengjétek hát végre, újvilág dala törje át a mélyet.
Gyökereket eressze a föld, beszéljen a hallgatag sötétség.
Ég és föld egy hangom kiálts, jöjj végre hozzánk, Örök-fény!


Nyári meleg

Messze futottak a verőfényes izzó paripák.
Baktató szürkeség, bíborban az esti magány.
Nap tüze még itt hagyta nyomát, de enyhül,
Megélénkül az esti szél, felsóhajtanak a fák.
Égető aszfalt, mit sem: úton rohanó vasparipák.
Elpilledtél piciny, ágközt tollászkodó madár?
Zúg, morog - nem dalolsz- csak ez a lankadatlan,
Lélektelen, föld poklából bűz-eregető gépvilág.
Reggel majd vársz? Megélénkít az első fénysugár,
Velem köszöntöd a kelő napot, Isten új-nap hajnalát….

Orgonák

Lassan kiürül a kertem,
fény sarjaszt ’ lám álmokat.
Mennyi üde, szép fényszirom.
Ballagó út emlékeimmel velem tart.
Örök hűség, hű virágok, ím hol vagytok?
Szél fútta magvatokkal máshol fakadtok!
Sárgák, kékek, fehér jázmin illatos, szépek.
Úton illatozó, tűzben égő orgonák, kedves lilák, fehérek,
Álmot hozó, dúsan bomló, kertek szegélye, rám csak nézek.
Illatotok bódít, átölel egészen!


Öreg tanár

Fiatalos hév, acélos ész: viharrá lesz a szél!
Sokasíts, kérj: lesz dicső emlék, 
megőszült fejedre koszorú-fény!
Lesz hamvad: éltetője magnak, 
fiatal szívekben kelő napnak anyja.
Sokasodott az év, ködben a múló lét.
Magadba szállva köröket járhatsz,
virágoztál, szemek, talán nem is láttak?!
Kiáltasz: visszhang, nem jő válasz?!
Illatod mégis áthág, kősziklán állva.
Ne emésztődj öreg tanár!
Szirtről leszállsz: virágok közt járhatsz.

 

Öreg-barátom

A mezítelen éjben a múlt lángnyelvként éget.
Vakít a fehér-lap, róják soraikat a néma glédák.
Megelevenedik a jelen, beszél a múltnak szava.
Igazodnak a feszülések, eltűnnek a repedések.
Rózsaszín köd felszáll, elillan a képzetek erdejében.

Szenved egy lélek, megtörte az élet, némán néz,
Méla homály, üresség ül kék, nagy szemében.
Alig egy méter, a fal, az ágy és lassan itt a vége.
Kietlen a magány, mint a mezítelent a tarló éget.
Egy hang kiált: némák, akik hallják, konok élet!

Bábként teng a valaha mozgató test a kézzel.
Vöröslik a szem, könnycsatornán átsejlik az élet érzet. 
Megdőlt szekér, kereke kapaszkodik az esti fényben.
Szabadon jár az elme, pörög ide-oda az időtlenségben. 
Öregember fut, gyermeki örömben vicsorog a nevetése.
Hol kalandozik, már csak ö tudja; jajong a szívverése. 


Örök boldogság

Pörög-forog a világ.
Benne, Veled, a szívem víg táncot jár.
Pattan a rügy, nyílik a virág,
szerelmes szívem illata száll.
Vágyva küldöm álmom álmát.
Víg világnak kelő vágyát.
Zöld mezőnek harmat ágyán
Fürdök veled kelő napsugárnál.
Éj színe, mint a bíbor virág.
Sötétséget nem ismerünk már.
Szeretet, Fény, Fény, Világosság.
Benne minden víg táncot jár.
Daltól remeg a langymeleg szél,
hullámzik a végtelen rét.
Friss harmat, széltől bódul a szív.
Ölelő karom, mint végtelen ív.
Hajlik a nád, bókolnak a fák,
virágillatával a szellő boldogan jár.
Pördülj-fordulj, Veled táncol a vágy.
Virágszirmok ezre a megvetett ágy.
Így szállunk, álmok vágyán állunk.
Virágvilág boldog honán eggyé válunk.
Gyere, ölelj, szívem most is vágy,
Szerelem-szívem, Veled örök boldogság.


Örök Élet

Sokasodj; Ó, tűzszív, lángolj olthatatlan!
Zúgó hangon énekelj a dalos magaslatokkal!
Zengő világ: a magas falak benne omlanak.
Aranylik az érett búza, sötét földben ringnak.
Itt az idő: az aratók örömszívvel aratnak. 
Csengő érc, szférák hangja zeng a dalukban.
Lángnyelvként égnek, perzselésük Őrök Éden.
Olvad az arany, hull a salak, a régi hasad.
A fények, egyként az örök-éjen újra élnek.
Csend: benne üvölt a sötét, gonosz éjed.
Víznek gyomrában a szél, lassan mélyed.
Istenben Krisztus, benne az Ember: Örök Élt.


Örök fény

Reggelre ébredve lelkedet kérdezd meg, gyöngyszemed nézve:
Éke a szépnek, reményed, örök életed benned felébredt-e?
Ahol az ima, mint a tenger, ott minden rejtély és látszat.
A szív, melyet a szellem áthat, ott az igaz érzés: fénylik és 
él.
Maradj igaz, nem, mint a hold, mint a nap: árnyat vető fény.
Fehér fény: Isten szava, nincs benne sötét, romlott földiség.
Benne szellem-lelkünk: örök fény: ragyog, ragyog mindörökké. 


Örök szerelem

Perzsel a nyár, forró a táj,
kósza szellő, lankadó virág.
Várja a búsan sirató felleget?
Nedvet, elevent: kékből fakadót,
Örök szomjoltó Szeretetet.
Áldást az égből, a Fényből.
Nem érti a virág, a lombos fák,
miért a tavaszban a rügypattanás,
a nyár, ha földje temetőben áll.
Mert, bár jő a szomjoltó zápor,
holnap a forró nap a világtól.
Lassan az ősz, faggyal a tél.
A ma virága, mint a vágyunk.
Mássá válva, örök forgásban
hervadnak az " örök" vágyak.
Lehull tétován a szó virága.
Még rezeg a szó, szerelmesen.
Vallomás: soha el nem hagyó!
Nő az avar, üde zöldje sárga.
A dér fedi, lesz szemfedele,
fehér hónak csókjától örök árva. 
Virág hervad, a levelek fáznak.
Tavaszra a madarak visszaszállnak.
Ilyen az örök szerelem e-világban.


Örök-tánc

Tűzben ég, vöröslik az ég alja.
Serken a táj, dalol egy kismadár.
Szólítja társait; ébredj örök világ!
Lassan fénybe borul az álmos táj.
Jöjj Fény, ébredj újjá késő világ!
Még vörösen hajt, virágzik a virág.
Izzik még a Fényvirág, él ez a nyár.
Hanem hát: lesz még sok tavasz.
Lesz még fény, virágba borulás! 
Porból felemelkedés, Örök-tánc!


Öröm vágyak

Bennem dalok szállnak, szárnyukon virágillat.
Szíven friss, hófehér, várja megnyitásra szerelmét.
Ódon ormok fénylenek, korhadt almon virágok kelnek.
Színarany a nap és lent tükörként ragyognak a tavak.
Vágyom fürödni fényben, ég-kékjében, vízben Veled meztelen.
Kell nekem még a vágy, hogy forró testeddel égjek.
Szíved-vére velem lüktessen, érzéki vágytól remegjen.
Szemed fényén a kéj csillogjon, mint az éji csillagos ég.
Lássam még örömöd, halmaid, gödreid, vágyat adó dombjaid.
Halljam szerelmes hangjaid, és maradj nekem örökre.
S, majdan, létünk itt letűnik, mint emléket vigyük örökül.


Ősz

Ábrándozott az ősz a nyárról.
Az éledő tavaszi napsugárról.
Álmodott a kikelet szelleme:
Barkák pattanó, élő bársonyáról.
Majd hívják a daloló életek!
Óh, hogy mennyire vágytam:
Tűz izzik e verőfényes nyárban!
Napkirály; fény virágzik édenen.
Letűnt a fény és forog a kerék.
Hajnalnak, már csípős a lehelete.
Megfáradt a világ, álmai csendesek.
Álomba merülve, vágyva szendereg.


Ősz

Ablakomon át betekint az őszi táj.
Még fényben úszik e kopár világ.
Fényben a múlás, a sárguló lombhullás.
Víg nyár, a madárvilág némán int már.
Koldus világ, álma egy meleg fészek.
Játszik a szél egy sárgult falevéllel:
Felkapja, magasra emeli, pörgetve ejti.
Játék a szélnek, szende-mámor a falevélnek.
A vég: visszahull minden az enyészetbe.

Kelj fel végre, Igazság: Fények-fénye.
Rég várt Világosságunk, felemelő ezer éve.
Megújító új tavaszunk, örökzöld reménye.
Örök nyár, szellőcsóktól borzolt levéllel.
Végtelen dalban vibráló: víg világunk esélye.
Jer! Ne várj soká, bíborban sárgul a világ.
Nézd az öreg fát: megcsendesülve, némán áll.
Körülötte megsárgult álmok ezer levele.
Ő meg csak vár, lepusztultan, meztelen. 


Ősz

Erdők közt, ősz szele járt.
Bomlik a kései nyári táj.
Megrezzent az ábrándos világ.
Hajunkon a szellő, táncot jár.
Csendes kis patak vize kisimult.
Halkan csobog, Napnak fénye rásimult. 
Vezet az út, szépen ível, tatai tó fényes tükre. 
Ücsörgünk, kékfelhős égen csüngve.
Elalél, a fárad kedély, öröm ébred, szél sem kísért.
Ne siess Ősz, "szerelmes" a világ, földön, égi vágy!
Hagy éljen a ma, arcunkon a tűző nap.
Ne siess! Élő, élni vágy, halott lesz a világ.
Hagy álmodja meg, újra magát!
Lassulj halál, téli barangolás,
Kietlen, zord világ, fáj az elmúlás!


Ősz

Ősz szekerén a bakon,
avarba hulló, baktató szép napok.
Erdők fái bennetek járok.
Színetek zöldje, üstökötök ékesség.
Amerre a szem ellát:
megannyi színbe réved.
Aranyló messzeségek:
vörösben, sárgában égnek.
Lehullott a fák nyári büszkesége.
Aludni tér, álmodjon szépet!
Új tavaszt, szerelmest Véled!
Ne hagyj - Természet - árván éljek!
Ébredjek, Új fény ébredésre……


Őszülő vers

Ó, hogy szétszaladt, 
Darutollas kis kalap. 
Szél lengeti, szélkakas. 
Januárban a táj havas. 
Olyan szép a friss tavasz. 
Régen voltam kis kamasz. 
Ravasz a szél; fán ezer levél. 
Zöld üde, nyárnak tüze. 
Büszke szüzek, szőlő szüret. 
Hamvas dér, szárad a rét. 
Hetyke legény; üres az edény. 
Lesz e szüret, sárga a levél. 
Kicsi virág, szeress belém! 
Lehull a levél, árva a legény. 
Virágillatával szálló szél, 
Őszben kullog az öregség…


Pici-kövem

Pici-kövem, szép szemed kékje,
Ragyog nekem a messzeségben.
Állok előtted és nézlek,
Minden szavad ölelésem.
Kelek, s fekszem és égek,
Arcod fénye elől nincs menekvésem.
Jó nekem így, hullik a salak, s az arany
Bíborpalástodon az égbe mutat.


Piros pipacs

Piros pipacs hajladozik a szélben.
Viaskodik szirmait borzoló széllel.
Búzaszálak ölelik, magját védve neveli.
Hajlik erre-arra, bízva vár a napra
a magban ábránd, vigasz, szélben iram.
Ugyan az éj, árnyakkal teli szövevény,
benne hív, hajszol egy bátorító remény.
Olykor megáll, már-már győzni látszik:
tikkasztó napnak sóhajt adó lehelete.
De az est hűs szele, hozza az enyhülést.
Nekilendül a szél, könnyét adja az ég,
a megélénkült világ boldog örömben él.
Ébredő hajnal: a megálmodott érlelő fény.
Szél! Most fújd, tépjed száradt szirmaim,
vidd, szórd a világnak érett magjaim!
Viruljon a virág, Isten örök, teremtő világ,
benne a reménykedő Örök-életre vár…

 

Porba írd

Porba írd, rajzold körödet.
Bánatod, panaszod, legyen örömed.
El ne mondd, tartsd a szívedben.
Viseld terhét a hit örömén, csendesen.

Körkörös kerekén jár az Élet.
Sötét, fénytelen utak síkos medrében.
Ezer kő köréből Isten vezet a Fénybe.
Körből szakítva, lábad elé vetített fénnyel.

Szent fény ez
Isten Fiának világosság-erejével!
A világ bűn-megváltásban elviselt
Szenvedés tűz-fénye.
Eltörli ama bűnünk: engedetlen,
Istentől elfordult múltunk.

Porban írt életed elsimítja szerető keze.
Ne bánkódj, másnak fel ne rójad.
Írd bántásod, mások bűnét a homokra.
Feledve Ő is a múltad, mint a szél, elfújja.

Jézus írta asszony bűnét a homokra.
„ …menj, ezután ne vétkezz”
Tudta Ő, váltságára golgotai kereszt lesz.
Szenvedése által terheink árny-súlyúak lesznek.

Porba írd bánatod, másnak bűnét fel ne rójad.
Viseld terhedet, - könnyű az - ne sirasd!
Jármod taposó köréből Isten, Fia által kivezet.
Ezt kőre véssed, hirdetőül állítsd Mindörökre.


Rajzolok

Tüzet iszom, porba rajzolok.
Kinek mondjam, búsulok!
Kerge szélnek elmondom:
Téged vágylak kéklő ormokon!
Zöld fűben virágként imbolyogsz.
Te lennél az, kit a szárnyaló szélt adod?
Rajzolok, lélektüze éget, ezt fájlalom!


Reggeli beköszönő

Most csak beköszönök hozzád.
Lerázom lelkem fénylő porát,
nyitom ablakod rácsát.
Fénnyel árasztom el a szobád.
Beeresztem kéklő nap bíborát.
Hagyom beszökni a harmat illatát.
Teszek friss vizet mindenhová.
Simogatom fénylő arcod bársonyát.
Leülök kicsit melléd, csendesen.
Látom szemeid résén életed fényét,
lelked hevét, érzem tested melegét,
látom hamvas halmaid, vágyad partjait.
Vonz illatod, ami menten vágyba ringat.
Hagyom, hogy kezed kezemhez érjen.
Megpihenek öled melegében,
de húz a hatalom, a világ…
Tovaillanok a reggeli fénnyel.


Régi temető

Parlagon nyomtalan hantok.
Gyér fű, megsárgult csontok.
Kidőlt falak, álmodó falvak. 
A harang csendben hallgat.

Dőlt kereszt márvány halma.
Valaha éltek, kőtömbre véstek.
Nevek, megtört kőlapon égnek. 
Nyughelyük porladó ’örök-élet’.

Régmúlt a testekkel a mélyben.
Hamvad az emlékezet ködében.
Égben a Lélek nyugalomban élhet.
Temető, békés enyészetbe mélyed.

Feszül a korszak, zsong a világ.
Lármája nagy, csontokon hág.
Valaha itt élt, ma önmagán jár.
Majdan takar, rajta barna avar.
Jeltelen sír; a föld mindent takar.

Remény

Eleredt, felhő könnye búsan csepereg.
Koppanó esőcseppként vajúdva kesereg.
Szomjas földben hangtalanul elenyész.
Föld hamva felölti feketén málló köpenyét.
Elmerülve hallgatom a fodrozódó tócsák
körgyűrűben elhaló, ritmikus zenéjét.
Talán hiába hull, indulatosan paskolja,
áztatja; lépjük, futjuk ezernyi köreink,
búban engedjük, majd örömtől ittasan,
önfeledten, újra fogjuk egymás kezét.
Sűrűsödő, bánatosan hideg fellegek,
talán az égi Nap elől nem menekedtek?
Kitisztul az ég, szemeinkben újra remény!
Mohó föld, csak igyad, égi-áldás könnyét!
Imént porlottál, most már esővíz takar.
Jő a szél, szikrázón a Nap újra sarjaszt.
Zölden tündökölsz, majd porlasz parlagon.
A Nap megcsillan megfrissült bársonyodon.
Rajtad ezer örömvirág, színe pompázatos.
Az ég áldásával leszel mindig ily csodálatos!

 

Remény

Mily gyenge egy piciny gyertya fénye.
Mily nagy a világ, benne a sok Gigász.
Úgy elsodort, kiürített és csontomig hatolt.
A lélek meg dörömböl börtöne ajtaján.
Merre vezet a nappal vagy az éjjel?
Merre a vágy, az ösztön, a szív verdesése?
Mit mond a lélek, fénye vezet-e a mindenségbe.
Vagy, halk szava, mint a gyertyafénye,
Kicsiny szobánk, szívünk szegletében,
Csak pislákol; sápadt fénye olykor világítja,
Vet árnyat imbolyogva; már csak némán szól:

Merre voltál, hiányoztál, mennyit szóltam!
Fess magaslatok, benned a Talmi ……
Mily messze voltál és hova jutottál.
Könnyes szemeid, roskatag tested jelzi, elfáradtál.
Gyere, mesélj! Még ég a fény! Meggyújtja a reményt.
Még vezethet a vég út felé: a korcsból a Fény felé.
Hagyd, ami múlt: káprázat, kaland, lassan téboly.
Hidd el, elég ez a fény, a sötétségből vezető:
Boldog-remény, ami már benned élő Örök-fény.
Van benned szó, melletted szószóló, egy arc, ki rád tekint.
Egy kék szempár, mosolygós arc, egy új Fényvilág.
Ölelő kezében vigasz; viruló virágod ezer tavasza.
Ő az a Remény, Örök Élőfény, mely el nem hagy!


Remény

Forog a kerék, porba ér.
Lábam alatt futó szürkeség.
Fut, szalad, arcom széltől ég.
Út keresztje, vajon merre tér?
Vezetne Feléd, Alkonyatba ér?
Szép-szemed tüze, hívogató Fény.
Kövek közt, arcod adjon reményt.
Hófehér, a Naptüze, csak fény!
Alszik még a világ, társam a remény.


Repülés

Kerget a vágy, lelkem repülni kíván.
Menni, mászni felfelé a fény felé. 
Ég és föld vonzásában lebegni,
Kezed kezembe venni, veled repülni.
Szél repíts, suhanjatok fellegek.
Veletek szállunk, éggel egyé válok.
Földre, néha még visszajárunk.
Csókod, öled mámorába szállni!


Repüljünk

Nincs kulcsa, zárja lakat.
Sereglik a tóban a harag.
Szelíd tükre széltől borzong.
Vihar –világ jajong, zilált.
Lehullott a virág, az Élő kiált.
Mennyi milliárd, szó a világ.
A lélek árván áll, némán vár!
Lakat hullj, szív nyílj, élni vágy! 
Vihar tombol, harag rombol.
Csitul, vigad, elsimul, nincs iram.
A világ halom, nyíló virág szirom.
Illatozik szavak helyett, Jöjj, repülj velem! 


Repülnék

Repülnék, ha volna szárnyam.
Veled lenni, földhonában.
Ölelnélek, fénynek vánkosában.
Te és én, a Szivárvány hét színén.
Megannyi szív, aki, velünk, benne él.
Egyesülve, lesz: Fehér, Istenfény.
Szeretlek, mert vagy: színnek szépe,
Aranysárga, fénynek kékje, vöröslő éjnek szépe.
Zöldnappalom, bíborom, halványlila égi oltalom.
Én vagyok az árnyad, csókolnám a szádat.
Egyesülőnk a Szent magasságban!


Rózsa

Szép Rózsa bársonyos szirma,
A hajnal harmatja már elillant.
Illatod mégis szeretettel hív ma.
Boldog fény ölén, tűző nap tüzén,
Égre emelt virágbimbóddal nézel.
Vágyva: a Nap ölelése nyisson téged.
Tüskéd világnak szól: ne bánts, kérlek!
Nem vajúdik a lelkem. Én, csak nézlek.
Látom, vágysz fel az isteni messzeségbe.
Szárnyunk sebes, köt a rög, talmi intelem.
Veled repül a vágyam; bár nem jössz elém.
Illatod azért enyém, összeolvaszt a végtelenséggel…


Rózsát küldök

Sodra fodros, meg ne rettenj! 
Patak medre, csókos kedvem. 
Rózsát küldök, szerelemnek. 
Bársony vágyas, tüzes színűt. 
Széllel szabott, de, édes ízűt. 
Vigyed patak, széllel szembe. 
Vágyok már, a kedvesemre!


Séta

Bársonyos érintésed,
Lélek balzsama beszéded.
Simogatva éget,
mint tavaszi nap a szélben.

Ölelsz: szóval, tekinteted
barna melegével.
Oly jó, ha Veled
kószálva, a tavaszt keresve
járjuk a hófoltos utat
az ébredező természetben.

Simulj hozzám még ,
Legyen sok ezerszer,
avar alól bújó fűszálillatú,
Tavaszváró sétánk.
Itt, vagy valahol
a kék ég alatt.
Az Isten szeretet ölében.

Nyárban a lepkék szállnak,
Virágillat járja át a tájat.
Harmatos fűbe járva,
Lelkem örül,
Mert ez az út újra vár majd.

Most még a kora tavaszi
hideg szél kergeti a fák
ősszel lehullott levelét,
még gondolatainkba

visszajár a múlt.
Lelkemen a feslés mesél.

A nyár, az ősz, a tél.
Nem számit a szél,
ha lelkünk tüze ég
és fenn kék az ég.
Kezed kezemhez ér.
Szemed mosolyog.
Bizsergeti tested,
mint a tájat az átfutó
langy meleg szél,
mikor arcunk összeér.

Most van az itt:
a megújulni vágyó Tavasz
A Nap, a holdas éj.
Mint, ahogy a Világosság a Fény,
Mindenható ég.
Gyere, szálljunk,
Amíg repít a szél.


Séta egyedül

Kutatok, kúsznak a múlt napok.
Virágos utakon hozzád a múltba utazok.
Kislány mosolyod, amint az almát lelopod.
Boldog volt veled egy nyár, szép tóparti séták.
Meg ezer más boldog sok apró perc, ami velünk járt.
Fehér pici virág, ha itt lennél, nevét mondanád.
Kék szirmú -tőled tanultam- ausztrál százszorszép.
A fehér, mint Te, nekem vagy, százszorszép, ő is az.
Mennyi gyönyörű virág és mind most velem tart!
Így ballagtam hazafelé, szép virágok álmát hoztam.
Kicsit szálltam, virág voltál, múzsám lettél.
Rád várni: szálló szél marad a boldog közellét.
Egy-egy örömteli séta veled: ez, ami jut még.
Egy pad, ha süt a nap, egy meleg szoba, ha jő a fagy.
’Egy év, egy hét’ és leszáll az éj , marad az emlék.
Tél, egy új tavaszi ébredés, séta veled soha véget nem ér!


Siess, visz a szél

Siess, visz a szél, szemed kék-tengerén!
Száll a hajad, aranyló kalász, égető Fény.
Éji fényben: virágillat, jöjj, áradj felém!
Hallgat a harang, csendül belül a vigasz.
Hangtalan az ima, szívedben élő rózsa, igaz.
Kék-tenger nyugodt sodra, visz a magaslatokba.
Kék ég, Veled égek, a földtengerével összeérve.
Álmok vizén ringatózva, hajnalhajón visszatérek.


Sír a szél

Sír a szél, remegő kéz.
Olyan egyszerű ez a múló lét.
Kikelet, nyár, ősz, tél.........
Holdas éj, borzongat a szél.
Bagoly huhog, követve néz.
Szélfútta halom, baktat a barom!
Virágszirom megfakult, halott .
Hinni, hinni akarom, Fény vagyok!
Múlhatatlan hajnalok.
Sárban, porban úr, nem vagyok.

Olykor, valami felragyog.

Sír a szél, az ember útra kész.
Vajon ennyi az egész?
Minden virul, lassan elenyész?
Holdas éj, tudós ész!
Tudásod halma vajon meddig ér?
Messze rég, Bábel tüze, nem ad fényt!
Tengely törik az ösztön szekerén.
Halott ez a lét; hasadjon az éj!
Át az ég, árasztja el az isteni Fény!
Vezess, utam végtelen tengerén!


Sötét lepel

Hordja a szél ’holtak’ kövét, az ég szennyét. 
Beborítja a lelkek egét és tort csap üledékén.
Ugyan mondják és hiszik: ’az égi a Magasztos’ :
Poklot teszik alant, föld alá és azt tapodják.
Aki érdemli, az felszáll; a mélyben ördög szánt.
Mégis a sátán palástja, mely holtak arcába vág.
Hitetők: szavatok sötét lepel!
’Holtak’ a távozó árnyak és kik ’élő’ testben járnak.
Élővé a sötét világban Krisztus Szeretet-útján válnak!
A hamis vágyak az égen Fényt takarva, ködként szállnak.
Fénytelen fény: a Sátán, ami elvakít és adja testnek a  
kínt.
Emelem karom, arcom takarom, fényed nem akarom!
Hagyom, hogy a szívemben a szikra égjen és tépje testem.
Krisztus vére folyjon bennem széjjel, lelkem mossa fehérre 
Emeljen a Fénybe, fel-fel, árnyvilágunk tetejére., hogy  
Éljek!

Szabadság

Kristály fénye, gyöngy éneke.
Zeng szavam, énekem száll.
Mámorosságom Istenbortól,
dalt hoz, éneket ád; Szabadság!
Korlát, határ, végtelen világ.
Mély-titkot kutatni létezik látás?
Embermérték: mélység, magasság,
hasztalanság, feneketlen akarás.
Istenben feloldódás: látás, érzés,
Egység, meghitt, Örök érzés.
Vele egy végtelen Szerelem,
Benne feloldódó, Örök összeolvadás!
Ritmusodra taníts, táncom járjam,
Istenem veled ritmust megtaláljam.
Határtalan kéklő óceánban álljak
hullámok ritmusában álmom lássam
Örök gyönyör, fehér-fénye kristály,
Gyöngy  éneke veled együtt szállok,
szép szerelmem égi-földi párom,
titkok titkát, vágyam, veled járom.....

 

Szabadság csillagos ege

Szabadság csillagos ege:
járja át fényed lelkemet!
Fényedben ragyogjon éjem,
vezess utamon a jó véghez.
Éjsötét világ csillagos fénye,
világ-akarások szüntelen nyögése
vezet tizenkét forgó kerekében.
Fénye fájdalom, ára enyészet?! 
Istenem! Emelj fel szellem-eged
fénylő, örök szeretet-keblére!


Számvetés

Játéka lettem a fénylő Napnak,
Rám vetett fényétől ragyogtam.
Sok lett a játék, még több az árnyék.
Árny énem, fényem, maradt a szándék.
Lehetek fenn, lenn, múlandó a tett.
Szél fúj, boldog a régmúlt, hamuja tova lesz.
Boldogan meghaló ember, ugyan akad egy?
Boldogság mámora, szavaknak adja zálogát. 
Fénylik a hold, mindennapra kisebb lesz. 
Boldog percet, akár egyet is adtam-e? 
Bohém, önző magam, jó, rossz velem mard.
Szavak bomló hada, mindig bennem arat!
Szégyen vérem, ki bocsájtja meg szenvedélyem?
Fut a szél, bolondul kavar, az avar lassan betakar……


Szárnyalj

Szárnyalj, repülj, mert köztünk az Úr.
Fénye vibrál, Öröm, örömöt szül.
Föld öröme földé, égi kincs a miénk.
Fehér fény az égből a földig ér,
benne a múlandó testiség öröme.
Olybá tűnik: csillogó égi tünemény.
De Szent vezet, kereszt tüze,
égeti a megkövesedett szívet.
Éljük a kinccsel, ússzunk a fénnyel,
Krisztus megváltó szeretet-erejében.
Kéz a kézben minket úton vezet 
Isten örök szeretet-keblére.

Száznegyvennégy

Út vagyok, úttá váltam.
Kövek rajtam; porban vágyak.
Erre járva, rajtam járhatsz!
Utam vezet: Vele, egyé válhatsz!
Kísérnek a fák, Fény-virághoz. 
Istenfénye, Velünk, élen járjon.
Rút ruhánkat, szél zilálja.
Porló kőben, porban járunk.
Száznegyvennégy: hull a fátyol!
Hétből, hatba, kilences a vándor.
Velem tartasz, leszek, lélek párod.
Határtalan tánc lesz a mi nászunk!


Szél

Zsenge levelek, fák hajlongnak szépen.
Tarka rétben fürdő szellem-istenségnek.
Pörög, forog kócba fon gyér leveles ágat.
Hajlik a virág; hullámzó fűben táncát járja.
Ő a szél, királyi ruháját levetette rég.
Felkap itt-ott valamit, körbenézi, ledobja.
Fodrozódik a víz, játszik a fehér habokkal.
Nesztelen suhan, viszi az est-virág dalokat.
Néha suhog, mélyen búg, süvítve jajong.
Talán bánatos, vagy csak szól: ímhol ?!
Porba fúj, mint gyermek a lisztes malomban.
Megráz egy-egy ágat, levelet. Ébredj! – kiált.
Elterülve lágyan simítja az elárvult fát.
Csókjától lesz mámoros a buzogány, virág.
Viszi pelyhét messze helyre, vizet szelve,
Virág magját ezer helyre: terjed szerelmem
Illatod virágában, millió pelyhekben rejtve,
Isten-szándék, kikeleted örök terve benned.
Játszik a szél, vígságban él, Isten fogja a kezét!
Csak fújsz, nem tudni honnan és merre mégy!


Szép álmokat

Aludj szépen, álmodj fényben.
Járj azon a szép virágos réten!
Ketten szállunk, benne egyé válunk.
Égi párom, csókod alig várom.
Szárnyak-szárnyán, öled vágyán.
Repülünk az örök-ég kéklő hátán.
Együtt isszuk a Fények élet vizét.
Csókodon át érzem az öröm ízét.
Aludj hát, gyönyörűségem, Szépem!
Álmodon át megérintenek a messzeségek.


Szép Cédrusom!

Ragyog az ég a Napfény kacag.
Felhő tova, ébredő öröm tavak.
Szép Cédrusom lásd, virul a tavasz.
Ezer a virág, lám az éjben a panasz.
Szirmok fénye, szivárvány az égen.
Szép-szerelmem, virágzik az éden!
Selymes szél, ajtód előtt kopog.
Öröm illata öleljen, már ott topog.
Bár látnám szép-szemed, amikor lobog!

 

Szépem
 
Ábrándos téli tájak.
Hó fedi szép álmában.
Nyargal rajta a hideg szél.
Takarja őt  ez a meleg prém.
Pihenj föld, legyen álmod fény .
Kék ég, zöldben pompázó virágos rét.
Álmodom én is Őt:
 szerelmem ki benned él.
Lám jött: zöld tavasz,
benne a szerelmem Kis-Kata.
Álmodni jó, várni édes,
megálmodtam Szépem, virágos rétem.
Gyönyörbe ébredt tájak,
benne élem megálmodott örök vágyam.
Nyár, annak hosszú virágzása, hull majd az Őszbe,
télhaván illatunk emelkedik a Fénybe.
Megéltük vágyunk, ujjong a lélek,
egyesülünk benned Istenem: az örök el nem múló Mindenségben……


Szép-leány

Mint szőke kalász árján ,
siklik hajóm a világban.
vitorlám magassága,
égbe ér az őszi tájban.
hatja, kergetve vágy szele.
hullámzik ég és föld felett.
Mert él a vágy:
messze innét Szép-leány.
hát repíts szél, vihar velem!
ölelném már szép szerelem.
vigyél, szállj, éget a vágy,
mert tudom, Ő is vár!


Szépség

Fényhálót vetettél.
Benne vergődik éltem
Fájdalommal és szenvedéssel.

Fájdalom az alantas énnek.
Lelkemnek szenvedése:
Nem leli helyét itt e létben.

A fájdalom földhöz láncol.
Szenvedésem, bizonyságom.
Haláltól való bízó elválásom.

Isten keze véd pusztulástól.
Révész bére a mi fájdalmunk.
Oka a széphez ragaszkodásunk.

Mert ragaszkodunk a „széphez”
A hamisság földi istenéhez.
Vágyak kötnek erős öleléssel.

Árnyak szépe, sötétség fejedelme.
Fényed háló: benne minden elhaló,
Fogva-tartó, ölő, romboló, mulandó.

Világosság, annak fénye Örök-éltető.
Fájdalmat, bánatot nem ismerő!
A Feltámadás, a mi Örökbe vezetőnk.

Szerelem

A szerelem mámorítóan édes, mégis félek.
Kéklőfényben, zabolátlan lovak nyargalva
úsznak a fényben, tovatűnnek, majd elégnek.

***

Útporában lépkedek, nyomaimban szél seper.
Honnan jöttem, hová érek, látom-e élőfényed?
Szerelmedért égek, végtelen utat járok érted.


Szerelem

Szemed tiszta, ragyogó kékje;
Lelked ringó mezők ölelése.
Benne elmerültem, belevesztem,
Megízlelve, milyen a szív örök
Szerelme.

Szerelmem

Az éjben, mikor nem vagy velem az égben,
Álmodlak egy napsütötte, vadvirágos réten.
Itt minden fényben úszó szeretet, virágos lehelet.
Szerelem, mely körülövezi bíborszínű lelkünket.
Kétely, lejtőn leguruló világ erre képtelen.
Csak a féktelen, Isten-áldotta szerzetben.
Veled a szerelem: pillangó röptű végtelen,
Fénykalászú értelem, malmok csendes járású
Lisztjéből sült, illatozó, fonottkalács-rejtelem.
Nappalok, nehéz hajszák, veled az ölelés:
Porló kőszál hajtja minduntalan szívemet.
Kereslek, mert szeretlek, ezerszer megálmodott,
Kebled mámorában megittasodott test-lelkemmel.
Ím, itt vagy nappalokban és éjekben, mint:
Szerelmem!
Ezer évig itt a földön, boldog nappalok,
Álmok álmán veled hálván éjeken.
Isten-rendelt idején túl, örök végtelen.


Szeress igazán!

Ugye, már messze jársz?
Dereng az emlékezetedben?
Egy fény, mely simogatta arcod.
Vagy talány: Jövő akácvirágzás!?
Hárs illattá hozza a szél.
Álom szép-szemed még éget.
Lehajtja fejét az érett kalász.
Lassan itt az aratás.
Csak a szél csókolt és mégis jó hogy velem égtél,
Velünk lett széppé a határ! 
Ugye milyen szép a Nyár?
Ugye, emlékezetedben él,
Lánggá éledt a Fény, perzsel a határ?
Ó, te szép Virágszál!
Szeress igazán! 


Szeretlek

Szeretlek: mint a virág, eső után a napsütést,
hajnal harmatát, a nap heve után a hűs estét.
Miként az éden után vágyódhat a lélek-virágja.
Keleti szélben ringva, fénnyé válva szárnyal.
Vágylak, mint a víz a fényt, szállna felhőként.
Megújulva útján, nagy ’dörrel’, világot áztatja.
Előtte borúsan takart, Fényt csak maga akart.
Miközben a virág fű közt ázik, Fény nélkül fázik. 
Pici virág-szálam, lehajtom a füvet, Égi fény járjon.
Kell a fény, a harmat, esőt-hozó nap, mit Isten akar.
Így vágylak, jobb és bal kezem szeretettel takar.
Talán konok ez a világ, jó a rosszal örök harcban.
Bennünk szerelem, Isten köztünk, minden fénnyé válhat.
Lesz koszorúd, fátylad. Így vagyunk mi, szerelemben
Hárman.

Szeretlek

Tűz égeti a fákat, sárgák, barnák az ágak.
Felvette az őszi táj, színes, ünneplő ruháját.
Szőke szalmaszál, magját adta, tarlón vár.
Mezítelen lábbal, rajta a Nap,  víg táncot jár.
Veled futott a nap, bársonyos est, esős hajnalok.
Hogy elszálltak, veled e gyönyörű víg napok.
Szeretlek, szerelemem: Pirosló, Szép Hajnalom!


Szikra

Duruzsol a kályha, pattan a parázs.
Kőpadlón a szikra vöröslőn táncot jár. 
Szökken, röppen, halványul csöndben.
Újak jönnek, tűz játéka szívós, könnyed.
 
Nyugszik a tűz vöröslőn lankadó fénye. 
Hamvába takaródzva álmodik szépen.
Kora-fény, padlón fekszik a szikra nép.
Fújja őket, ajtórésén betóduló hideg szél……


Szív-gyertyák

Szív-gyertyák imbolygó fénye
Világlanak szerte a messzeségben.
Oly jó látni, mily sok az összetartozó lélek.
Szeret melege, kalács illata a fenyőével.
Oly jó lenne ma: világ terhét levetni.
Isten szentszeretetét magunkba venni.
Mindent átölelni, ma mindannyitokat befogadni,
Szétáramlani, Veletek a Fényben, együtt lakni.
Egy lángként égni, rideg éjben, tűzzé lenni!
Egyé olvadni; nem kérdezni, honnan jöttél
És csak szeretni, szeretni, mindörökké…….


Szorítsd kezem

Szorítsd kezem, mintha a tiéddel egy lenne. 
Mint gyilkos a tör nyelét, ha jussát vennék.
Úgy, mint ha Te, én lennék, láthatatlan szövedék,
világunkat összetartó, fénylő, örök szövetség. 
Mint ahogy a láncszemek sokasága pattanni kész. 
Szorítsd, el ne engedd; égő tűz, lángja emészt!
Fut a szél, Szeress, mint ahogyan én, az pont elég!


Szőlőszem

Hegyoldalon zenél az őszi szél 
Szedik a nyári nap fényszemét.
Kéklik a szőlőszem, adja nedvét.

Ebbe leli, majd az ember a kedvét.
Dal van benne, könny és vígöröm.
Szerelmi vágy, mámoros szóözön.

Megszédült út; örvénylő, megtévedt világ.
Így van ez most, semmi sem a régi már.
Belehazudott vígság, hamis a valóság.

Nyílj szem, nézz át, opál mámorán!
Kéklő Fényben megérett szőlőszem.
Érlelő sors, Isten szerelmes fényét veti rád!

Legyen a kéklő ég, szíved szegletében.
Isten mámora: élő, Örök szeretetfénye.
Erjedjen; vezesse utad, haza az Örök-fénybe!


Találkozás

Hűs szél a lombok alján,
Egy pad mely Rád várt,
Hogy a hajlott ágak alatt,
Levetve rögeszmék gátját
Lélek a léleknek feltárja magát.
Ez volt, semmi más.
Csoda vagy égi akarás?
Nem számít most már:
Többé válva, árnyas fától
Eltávolodva járjuk utunk.

Mert fut az óra,
Kertben nyílik a virág,
Ha nézed, elmondja színében írt
Isteni csodát.
Mert vagyunk mi is, mint csodák,
Ha levetjük világ ruhánk,
És kinyílunk, mint fényben a virág.


Talán álom

Körülöttem tengernyi virág, 
zöldfű közte nincs bogáncs.
Hová lett az út, hol a világ. 
Fényben az erdő, élő dalol,
végtelen éden, kék égen szivárvány!
Közel, s távol áthat valami mámor.
Jó, rossz ugyan messze látóhatáron. 
Mosolyod felold, virágok közt csak szállok.
Ezernyi a virág, bennük arcod fényét látom.
Talán álom, felébredni csak veled vágyom!


Talán egyszer

Talán egyszer mondtad: szeretsz,
s ha összecsuklanak a magaslatok,
s a föld illata nem terem új ábrándot,
jössz szárnyakkal, átemelsz a halmokon.
Már csak a hold dereng, az úton ül a csend.
Legördül egy könnycsepp, a szoba üres.
Kusza levél, halvány, meggyötört, lila sorok.
Gyertya fénye remegi a szót: már nem Te vagy.
Az úton suhan valaki: heggyé lett árnyalak.
Kék a gyertya fénye, melege már nem éget.
Úton szél szalad, hiába nézem, nem jössz,
a fakó hold dereng, az út üres, könnyem pereg…


Tánc

Oly gyönyörű a világ,
ha benne, velem táncot jársz.
Pörgünk, forgunk, repülőnk;
olykor összeér a szánk.
Gyere szálljunk még,
a dal, a zene még jár!
Lelkünk a fellegekben,
az ég kékjén, mint a madár száll.


Tavasz

Siet, simogat; Bánat riogat.
Letörnek a hasztalan ágak; 
pattan a rügye a sudár fának.
Zöldfűben fehér virág táncát járja.
Éled az Élet, rigók dalra vágynak.
Hunyorít a kora virág,
nap a szemét bántja.
Virágillat járja át a tájat.

Ébredj Élet, napnak fénye!
Járd át valamennyi völgyet.
Lehelj élőéletet valamennyi köbe.
Viruljon tőled; csókod legyen pőre. 
Újuljon a világ, ringó ezer virág.
Tavasz élte, benne Fényem.
Veled együtt járjon át a létet.


Tavasz

Bomlik a háló, indul a vándor.
Sodródó halom, nincs már alom.
Út szegélye, szélfútta vigalom.
Vezet az út, földporán túl, lélek az úr.
Lepkék szállnak boldogan párban.
Szemeiben egy mosolygós kép van.
Szelíd szó, egy faág, fészkelő madár,
A magaslatokból dala hozzám leszáll.
Szívem újfent szabad és jő a tavasz.
Virág, benne veled egy új életszakasz….
Szeress, mint én, égjünk bölcsesség tüzén.
Addig, amíg a Fény örökre el nem ragad…


Tavaszi séta

Kószálok utakon, a tavaszba belebújok.
Napfénnyel utazok, szélhátán lovagolok.
Nyíló virágok, édesen bódító gyümölcsfák.
Milyen gyönyörű a tavaszba beleolvadás. 
Nem kerget a vágy, nem cél, nem állomás.
Veled repülés, boldog nász, végtelen virulás. 
Mindenütt ébred az élet, fényben újra éled. 
Álmából kell a tavasz, boldog reménnyel.
Cseng, bong, pattan a rügy, dalos madárfütty.
Átható ez a tavaszi illatozás: bomlás, virulás.
Egy új, kalandos hajnali fényben megújulás. 
Százszorszép, nefelejcs, kéklő gyönyörű ég. 
Zöld mezőben ringó megannyi virág, bennem él.
Beleborzong egész lényem, ölelném az egész édent.
Jó lenne, ha velem lennél, útjainkon együtt mennénk.
Boldog örömünk égbe érne, földön zengne,
Amíg a földkeze enged, testben, majdan égben élve.
Összeolvadva Isten szeretetben, minden Égi lénnyel!


Tavaszom

Életem ereszén hull, lassan csepeg az őszi eső.
Lepergett a fiatal idő, s maradt az emlék és a tél.
Még kerget a vágy, otthonom mégis magány;
a fagyos táj, hozzám betekintő ködös homály.
Ablakom párás üvegére rajzolok egy szívet, 
benne a neved, mint kikelet, jövőnk örök színe.
Vöröslik a napkorongja, verőfényes a táj, vártam rád!
Virág, szél fújta magány, Velünk az idő, itt és a téren át!


Tavaszvárás

Gyűjti erejét a tavasz,
még felhúzza hátára
a táj a téli hó-paplanját.
Várva álmodik a kikelet.
Fázósan kuporognak
a fák ágain a madarak.
Lelkükben már írják
Új tavasz-dalukat.
Megújult világban
megújul a fáradt szív.
Minden dalban vágy,
kékséges égbe száll.
Reményvesztett felhő
tova, végtelenben jár.
A tél karma még fáj,
pici tollas világba váj.
A dal kész, csak vár.
Nap húrján zengni vágy,
fán kuporog, élni kíván. 
Bent meleg szobám ablakában
Veletek vágyom, élem vágyam.
Benned, bennem fázó-lélek,
vágyva sarjad az örök-élet.
Hittel, vágyott, nagy reménnyel
várjuk Istent, fénylő mosolyát,
belőle áradó, új Fény-tavaszát.


Tél

Úszik az idő, a január jégben hever .
Hó takarja az avart, rajta a szél seper.
Fehér ruhát öltött, csikorog a február.
Álmodik a kő, csendben reped tovább.
Áthat egy gondolat; ropog a hó lábam alatt.
Utcalámpa sárga fénye, hunyorog a tél szelében.
Talán szerettél te is; most még hó fedi.
Hull, aprón pereg, lábam nyomába eredt.
Takard utam; ugye hiszed, most is szeret?
Ropog a hó, a gondolatom rajtad pihen!


Tél illata

Borzong a test, zenél az éji szél, 
kopár dombtetőn alkonyt fest az ég.
Ködben a táj, fehér hó illata száll.
Szürke ruháját felöltötte a világ.
Eltűnt a kékség az ölelő szépség.
Felhő takarja, nehéz ólomszürkeség.
Szerelmem, Napom, fázom nagyon.
Lehúz a mély, csókja hideg nyirok.
Cinege köszönt be az ablakomon.
Sárga-szépem, lám, hát te is érzed.
Mily messze futott az égkéksége.
Ölelnélek, veled reszket a lélek.
A Tavasz illatát hozta el szépséged.

*****
Hagyd a régit, magadban az újat élni!


Teli ezüsthold

Fénylő ezüsthold merre jársz?
Ugyan hol, kicsi virág, talán vársz?

Felhő takar, elfogyott a rajongás?
Messze sok csillag, bennem jajongás.

Minden valós, oly idegenné vált.
Hol fátyol, tündöklő mámor szállt.

Magányos valóm, oly soká várt.
Megfogyott Hold; elmaradt nyár.

Íme az Ősz, télbe száll, álom vár.
Talán, egyszer, mégis lesz egy nyár.

Teli ezüsthold, ugye akkor velünk jársz?


Téli reggel

Csikorog az útpora, leple égnek fénypor. 
Alszanak a Fények, zörgő ágak, dermedt kéreg.
Álmodik a hajnal kincse, rügypattanó élet.
Ballag a hallgatás, álmos a vágyakozás.
Csípős a szél, recsegve hajlik lábam alatt a jég.
Olvad az eresz, fényben a jégcsap csepeg.
Ébred a Nap, a fény árnya még, deres.
Csengő pici árnyak, ablakok jégvirágban.
Arcod tüzes hevét, már nagyon régen láttam.
Olykor, kora álmodásban, dérben árvult tájban.
Szikrázó napnak, heves, jeges csókjában.
Várva vágylak, kelőnapnak szárnya, elragadsz:
Ahol a fagy-ittas vágyak, örömkönnyé válnak.
Tavaszi ébredésben, karod ölelésében tűzzé válnak...

Tűnődés

Tűnődő szemeid; holdas éjek.
Borongós napok, sötét Fények.
Könny gördül, szír a múló élet.
Rád ült valami, szürke kényszer.
Emészt a tűz „hamvában Főnix éled”
Könnyeiden a fehér fény, színeiben széled.
Én lelkem, Felem, Szépem, Istennek része.
Szép a világ, bár: jajong, csapong: tovaszéled.
Korhadó fa, kidőlt halom, nyíló virág, új irgalom.
Ha, a miértet érted, tündöklő lesz újra arcod fénye!
Szép szemed barna fénye, virágillat lelked szépe,
Áthatja érzékeim, bennem lényed.
Repülj velem, szálljunk fel a Fényességbe


Tűző nap

Tűző nap hevében
gyorsan peregnek a napok.
Egyre fogy az égi oltalom.
Barázda mélyén égi víz,
benne lárvák serege vergődik.
Nekik e maroknyi víz éltük, létük.
Sejtelmükkel fel sem érik,
a Nap az életük és haláluk:
a meleg éltet,
miközben apasztja a létet,
ha égi áldás nem jő,
barázda mélyén véget ér az élet. 
Még egy darabig nézem,
feltekintek az égre.
Felhők sereglenek,
talán Ők is érzik, mint én csontjaimban:
vihar lesz!
Talán elmossa ezt a barázdát is,
könny hull ezerszám is,
de a Nap, mint minap,
újra felragyog, világlik!


Tűzszívem!

Fényben látlak, fénnyé válva.
Átölelve, fénylő napba szállva.
Repül feléd tűzszíven, égjünk
ketten: fényben élő, fénynek élő
örök, el nem múló Isten-szerelem!


Új csillag az égen

Lám, mily könnyed az új hajnal-dallam!
Némán sóhajt, búcsút int az ég csillaga.
Ő megy, szelíd mosolya lassan dalba réved:
Örök égi testvérem, vigyázd földi Szépem!
Árva még e gyermek, dajkáltam, ringattam.
Ó, szeresd, kérlek! Hajnalod hangjára újjáéled.
Aranyfényedben ébreszd, szárítsd fel könnyét, 
Ábrád ezer argumentumának erejében éltesd!
Gyermekből, benned felnőtté lesz, szeresd, kérlek!


Új nap

Kósza széltől óvlak,
Veled ring a holnap.
Sárga szirmú új nap.
Ringó kicsi csónak.
Csillog a Nap a tóban.
Felhő jő, fekete szólam.
El ne fuss, zengő szóra!
Mindig jön a csókot adó;
Ring az a kicsi csónak!


Új világ

Sarjad a vetés, szívkalásza lassan beér.
Lenge szél, dala egy szép, új világról regél.
Érett a kalász, énekel a határ, jön az aratás.
Aratók serege, oly régen erre az időre várt.
Jöjj, légy arató: én a kaszás, marokszedő lány. 
Újkorra megért a világ, bő termést ígér a nyár.
Csókom tiéd, rebbenő madár, virágkoszorús lány.
Emelkedik, remeg a világ, sebesek a kaszák.
Fúj a szél, gyűlik a nemes-mag, a polyva száll.
Csépeli a világ önmagát; konkoly a magtól elvált.
Jöjj párom, Szép leány: vár ránk egy Újvilág!

 

Újévi köszöntő

Az új éved, mint házad eresze:
Fény aranyától cseppes szeretet.
Lélek tengerén hullámzó végtelen.
Szálljon reád béke, gyújtva tüzeket.
Gyémánt fényében a világ vihara:
Repítsen kerteken, zamatos ligeten,
Ringó mezőkön járjon veled az égbe.
Öleljen át Isten, benne a Szeretet.
Legyen mindennel harmonikus éved,
Eme illúziókban változó földi létben.

Uram!

Nem több fény, amit kérek.
Halló jó fülekkel ajándékoz meg,
hogy szeretetigédet jobban értsem.
Nem több erőt kérek,
hanem amit lelkem kap, minden nap.
Jobban használhassam a Te javadra.
Nem újabb adomány, amit kívánnék,
csak képességet, hogy jó eszköz váljék,
- Szent kezednek- belőlem, 
hogy mások is épülhessenek velem.
Éltető forrásod fakadjon mindannyink keze nyomán,
hogy Isten Ország eljöjjön miránk. 

Szabadíts meg 
Térdre hullva állok előtted Uram.
Megláttam nyomorult létemet.
Kérlek, vesd rám kezedet.
Ölelj magadhoz!
A Te szeretet-erőd járja át testemet.
Rezdüljön a szív szeglete,
Véred ereje járja át testemet, lelkemet,
Mossa ingem gyolcsát fehérre.
Szabadíts meg engem én Istenem!


Út

Út vezet a földön,
Ezer szépbe.
Út a messzeségbe.
Út az útnak köszön.
Keresztez és követ.
Erdőn át, tavak szélére,
Hegy tetejére, le a mélybe.
Út, mint millió szál szövedéke.
Vezet, terel, kerget
A vágyak vesszejével.
A szeretet útja csak egy,
Mely vezet: szívhez.
Szíven át Krisztus,
Ő, ki vezet Istenhez.
Ez az egyetlen út,
Ami elvezet a teljességhez.


Utak benned

Zúzd a követ,
törd a hegyet.
Felszaggatják kezed.
Nyugtod úgysem leled.
Árnyak ellen küzdesz.
Mit kérész életek,
napjaid milliói
pillanatokba vesznek.
Sebek, hegek;
járhatsz hegynek.
Gyógyulásod nem lesz.
Fény, remény,
utak benned,
gyógyulást hoz.
Kába kíntól,
pusztulástól ment meg.
Érzéki vágy,
sötétségben jár.
Oldozz, és szállsz.
A sötét fényhiány.
Árny az érzéki vágy.
Tisztítsd meg szívedet.
Benned csak fény legyen!   
Ámen, így legyen….


Utaztatni jó

Utaztatni jó, mondja a folyó .
Átszeli a hajnalt, a napot,
holdsugárban mossa a partot.
Átlép határt, át hegyen át.
Hömpölyögve, sodrása vág.
Tör gátat -nem vár- vágtat.
Csendesen jár völgylankákat.
Visz nagy bárkát ringó hátán,
szél karolja feszes vásznát,
röpítik hát, vágynak álmán.
Víz angyala szárnyakkal száll,
nap fényével járja pörgő táncát.
Felszáll, kék égre fest dörgő ábrát.
Leszáll, csillapítja világ szomját.
Így utazik Ő: Élet-Vize örök árján…


Utolsó levél

Már megroppant, nem bírja a gyökér.
Mintha tudná, lassan lehull az utolsó levél.
Ősznek kapuját nyitogatja a hajnali hideg szél.


Úton felém

Mint a fény, áttöri sűrű erdő rejtekét,
A szív megrezdül hangod kellemén.
A mosoly, szád szegletén, szemed kékjén,
Örök álom, melyben ringatódzik a fény.
Elalél benned a test, szív szapora ritmust ver,
Lelkem szárnyakon száll a végtelen tér felé,
Mikor látom, ringó járásod az úton felém.


Útra készen

Eljött, útra készen, a nyár az őszről beszél.
Fel, fel magasra, utad legyen gondtalan.
Békesség legyen sajgó szívben, út porán.
Válni kell, váljunk hát szépen, szelíden.
A gyengéd kék ég féltve tartson, repítsen.
Ez az út nem halál, lassú eltávolodás.
Mint ahogyan jöttél felém, fény kísért.
Ünneplőbe öltözött, fénybe borult a táj.
Még perzsel a nap, levegőben az ősz illata.
Víg szél nyargal, már őszirózsák bomlanak.
Ami marad: haza készülődnek a madarak.
Búcsú-bánata dalban, mesét mond a majdan,
Ma még legördülő könnycsepp, emlék lesz.
S mint a búcsúzó madár, fészke körül köröz,
Felveszi a szívében régen őrzött irányt.
Elindul, vágya már csak az új, fénylő világ.
Csókját vágyja, érzi annak vonzó illatát.
Ekképpen én, még lábaim nyoma út porán,
Lelkem hazavágy, indulásra készen áll…


Útravaló!

Látlak, amint keresed a Fénynek útját,
kutatod forrását, órákat ülsz tűnődve.
Olykor beragyogja arcod,izzol, fénylesz.
Összeolvadnak a falak, rögben ragadsz.
Szabadságod anyagban nem lesz soha.
A pók vár, a háló remeg, emészt az anyag.
Kötnek a vágyak, a szeretet és a harag.
Engedd, hogy tűzben égjél, emésszen a fénye.
Hagyd! A gyertya égve, lassan folyjon széjjel.
Öleljen a Szeretet, ennyi legyen, ami Élet!

 

Ülj le mellém

Ülj le mellém és mesélj.
Dalolj, vagy csak nézz.
Oly jó látni, hallgatva nézni.
Mosolygós szemedben elmerülni.
Még ha, messze is.
Érezni, hogy mellettem vagy.
Közel a szívem szegletében.
Látlak, érezlek, olybá tűnik,
Csak a szíveden átfutok.
Megrezdül benn valami.
Illatfelhő száll át a tavakon.
Velem vagy minden hajnalon.
A magány perceiben Veled utazok.
Ülj le hát mellém és mesélj.
Vagy csak nézz: szemeden át a fény
Belém hatol és beszél.
Add meg a perc örömét.
S talán az egész életét.
Mesélj! Benned a szó: Fény.
Fényben az Örökkévaló.
Jó így veled: Fény járja át mindenünk.
Fénnyé válunk, veled én: eggyé válunk.
Gyere hát és mesélj!


Üres az erdő

Üres az erdő: nincsenek fák.
Nem szól dal, nincs madár.
Hűs lomb kerget a magányt.
Nincs tisztás, virágos tanyám.
Sötétben, égbe, álmodik a vágy.
Hideg, meztelen föld a nászágy.
Ballagok hát, erdő ints, kiálts!
Szívnyugtató liget, bomló világ.
Beesteledett, lélegzetem zihál.
Hol vagy Hold, zöld levél, fákon ág?
Üres a sötét, a semmibe kiált.
Virág illata! Meztelen e világ?
Csak a társtalanság; nem ölelnek a fák……


Vadvirág

Hiába sírok, búsulásom nem éltet virágot.
Hiába várom párom, nem jő , messze világunk.
Csak nő jegenyék sudár magasságába magányom.
Fenn a kék ég, hamvakkal száll az illatos szél.
Lesz nekem nemsoká szépséges, gyönyörű virágom.
Hű, örök-magányom, sírom jeltelen halmára boruló,
Színpompás, hűséges, örök vadvirágom.


Vadvizek 

Szelíd szó, benne mégis rettenet. 
Vadvizek zúgnak, harsonák zengnek. 
Az élet, lelket rettentve, vájja, mélyen, 
Istentelen „dalát” jámbor kövekbe. 
Benne vicsorog a halál. Vége lesz talán!? 
Itt a part, csendes, ábrándos magány. 
Benne Hitem: csendes vizű sodrás. 
Zúgjatok vadvizek, nem rettenek! 
Velem a Mindenség Örök-istene. 
Lágy habjaiban van ringó álmom, 
Csapkodó hullámok, éles sodrások. 
Istenem! Veled élem boldog világom.


Vágy

Koldus kicsiny álma
egy békés, meleg fészek.
Porló szírt emelkedik
fel a magasságos égbe.
Megnyugszik a Fényben.
Békesség lesz szívében.
Nem küzd, roskad szépen.


Vajon

Vajon mit szerethet az ember egy szél fújta házon?
Vajon miért vonzza tekintem szép virágos ablakod?
Vajon miért reszketek, ha magányomban rád gondolok?
Talán a tűz, mely még érzem ég és hamujában is szép.
Talán, mint a mágnes, pólusát az áram keresve megtalálja,
még izzani, forogni vágy, össze ölelkezve, mert fele.
Vagy halott vagyok, hamvaimmal a száll már a szél ?
Vagy vak vagyok, nem virít ott nekem semmi virág?
Vajon, vajon... elszállt már a nyár... balga bolond,
ki vágya a világot, talány, árny, nincs itt semmi, csak halál!?

 

Vajúdó új világ

Halkan szól egy végtelen dallam.
Reszkető szél, csendben hallgat.
Vívódó világ, harsányan kiált:
Romban a múlt, tűzben az út!
„Sötét” valami jobb világról vitáz.

Zsíros az arany; hebeg a Magas.
Millióan úton; vigyorog az alant.
Eszenyi zsíros falat, dől az arany.
Ami marad: süvöltő szélben a falak.
Felfordult, koldusbotra juttatott világ.
Lassan épül az a karám; Sötét világ!

Halkan szól egy végtelen dallam:
A korhatag hamvad; szívekben van a dallam.
Vágyak hevében, milliókban tűz sarjad.
Élő éled, üszkön tapos, Fénybe réved.
Újvilág születik a mindenségben!


Vár

békés csend, elveszett kor.
elült a vad vihar, néma a Vár.
az idő falain szélként jár 
dicső régmúlt, sokáig várt.
Véres csaták; az eső szitál.
ezernyi halál, fala még áll.
mint kőtáblán hősök neve,
szavuk némán neked kiált.
Állj meg, Ember, ne tovább!
dicső küzdelmük Fényben,
eljött, itt van a Megváltás!


Varázslat

Betűk, vonalak, színek.
Életre kel bennük a lélek.
Betűkből szőtt szavak,
mint gyöngyök, ékké válnak.
Dalának szárnyán szállva
ringat a végtelen dal honában.
Vonalak, színek képpé,
varázslatos széppé,
mely szépség
Élő lélek-szívben megterem.
Bár a kéz visszaadni képtelen.
Ezért rójuk a sorokat,
koptatjuk a lapokat.
Talán e világban egyszer
széppé válva, az Örökben megmarad.


Várlak

Várlak, mint zaklatott test a megnyugvást.
Virágos mező a játékos szél ringatását.
Várlak, mint a gondolat a Fényben oldódását 
Fáradt test a tétlenséget, a lila féktelenséget.
Várlak, várlak, várlak, mert Téged várni jó!


Várlak Fény!


Erre jártál, fényed láttán,
vidult szívem, csókot adtál.

Messze szálltál, visszajártál.
Szomorú szívembe ágat hoztál.

Hol lehetsz, merre kószálsz?
Talán, mást szeretsz már! 

Így van ez, lényed ábránd.

Ablakomon nézek, várván.
Talán jössz, elnyelt az ármány?

Fényed élet, benned szivárvány.

Lenne még út, csókod is jó.
Ha nem, hát szóban szállnánk.

Elmondanád szépen utad-jártát.
Bánatodat, örömödet megosztanád.

Sárgul a világ, a táj őszben áll.
A hajnal az éjjel, biz’ téllel hált.

Didereg a kora-fény, szív remél.
Ébred a táj, tavaszi illattal száll.

Az élet sarjad, pattan, újra élni vágy.
Szívembe a Fény, talán visszaszáll.

 

Várlak Szerelmem

Úgy érzem, fénylő Szerelmem,
messze tőlem, elválni vágysz.
Utad a fényben már nem velem jár.
Mily szél vitt, merre vagy, utad hol vezet?
Fáj az én szívem, nincs már szerelmesem.
Az út tovább egyedül, magányosan vezet.
Fáj a lélek, érzem, messze lényed, test vezet.
Fény a Napé, az élet a fényben újra éled.
Búcsúnk a világtól a Világba visz végleg.
Ha nem velem: kövess, Kedves a Fénybe!
Veled, velem, velünk összeolvadnak a fények.
Ha vágysz, szállj, légy világ, repülj Kismadár!
Isten, benne énem, éledő világ mindig visszavár!
Várlak Szerelmem, majd az Örökbe vágysz.

 

Veled

Rám tört a magányos est.
A néma szürke-csenddel.
Benne illatod, ami átölel.
Bomló való, Veled egy szó.
Hangtalan érzet, ami ébred:
Belemerülni lényedbe,
mély-barna szemedbe.
Ligetes kertekben,
átölelve kettesben.
Csak úgy, órákon át,
gyermekien, önfeledt.
Magaslaton: szótlan, ülve.
Naplemente, éji hullócsillag,
vöröslő napkelte, időtlen ideig,
összebújva mindörökre,  Veled!


Veled álmodom

Siess, visz a szél, szemed kék-tengerén.
Száll a hajad, aranyló kalász, égető Fény.
Éji fényben: virágillat, jöjj, áradj felém!
Hallgat a harang, csendül belül a vigasz.
Hangtalan az ima, szívedben élő rózsa, igaz.
Kék-tenger nyugodt sodra, visz a magaslatokba.
Kék ég, Veled égek, a földtengerével összeérve.
Álmok vizén ringatózva, hajnalhajón visszatérek.


Veled lesz

Vízen lebegő égi jelem,
Fényben pompázó Szellem:
Mint hajót a feszített vitorla,
- Bíbor palást színével -
Mének szilaj szelével repít az égbe.
Szól, mint dallam húrján a szél
És vezet eléd, fáradt megtört életet.
Lesz barátod, társad, gyermeked.
Messze jársz és újra visszatérsz.
Mert repít a szél, visz magasba.
Törik az árboc, szakad a vitorla.
Ácsolata gyenge, vászna rest.
Csak ácsolj, fonj, Isten segít.
Keresd, szólítsd, Veled lesz!


Veled tartok

Veled tartok,
Mert utam az utad.
Isten adta Krisztus-mag.
Benned, bennem sarjad.
Bot a bottal a világra üt,
Széjjelszalad a halom.
A balga malom csak hajtja.
Liszt, liszt, magból lesz a liszt.
De veled maradok aratásra;
Szellem, lélek eggyé válva.
Legyen velünk a ma, a holnap.
De az égen a reggel pirkad,
Vagy hullik a mag a malomba!


Vesztes

Sokasodnak a fellegek,
vigadnak az emberek.
Arénában nagy a küzdelem,
arcokon csattanó ütlegek.

Őrjöng a nép, korlátot tép.
Csak vér! Üsd még!
Kell a kéj, verjék, itt az éj.
Tobzódik az alantas vér.

Sokadalom, benne a hatalom,
tombol még. Lejárt, időt kér.
Fetreng, véres nyála fröccsen,
habzsol, csahol!

Hol a diadalod?

Kéjtől remegsz, Fénytől reszketsz.
A hajnali fény lesz a te veszted!
Sötét világ, hidd el, Te leszel a vesztes!


Vihar

Dübörgő akarat, gőggel formáló vihar, zivatar.
Perlő szó, Te, a hangadó, hanggal törő, zajongó.
Szerényen hallgat a magány: piciny fénysugár.
Kéklő tó vizén megrezdülő, fénybejátszó, kelő világ.
Rettentesz zúzva, de ahogy jöttél, elülsz magadban. 
Viharszíved meghasad a fényben úszó kora hajnalban.
Romjaid hasadékán viruló virág, égre néző szirmokkal


Viharszív

Vizek felett szabadon fúj a szél,
szabadon száguld, megáll,
játszik sellők hárfa-fodrán,
majd perdül, fordul, lesz orkán.
Tajtékzik a víz, de visszahull.
Szél nélkül mozdulni sem tud.


Világosság 

Letűntek a csillagok, 
Régi fényük sápadtan ragyog.
Elhalványultak az égi zenék,
Helyükben a csend hallgatagan ül.
Már csak könnyem hull,
Benn még halványan pislákol valami,
Talán egy új világ, talán a múlt.
A nyugvó nap éjsötéttel köszönt.
Már csak egy fénylő világ
Hajnal-reménye, ami bennem ragyog.
Új csillagokkal, fényük ezer széppel.
Istenem add, hogy meg is érjem.
A nagy fekete semmibe el ne vesszek.
Krisztusom, kezem kezedbe adom,
Vezess át a sötét sivatagon.
Legyen világosságod fénye
Lelkem sivárjában éltető fény,
Száradt csontjaimnak élő vized
Megelevenítő, boldog, megélt remény.
Kiben bízzak, ha nem Benned?
Mind, kik voltak, messze mind itt hagytak.
Velem ünnepelni, sírni egy sem akarnak.
Mert nehéz a másság, a világtól leszakadás,
Éji sötét világban a magányos társtalanság.
Mert kell a társ, ha lankad a virág, 
Könnyével megöntöző tiszta szívű barát.
Talán csak a régi nyugvó világ mondatja vele.
Dobja rám a követ ki nem kíván magának mást,
Szíve zugában kuporgó régi én nem vágyja társát.
Mert, míg e világ, amint a pénzérmén a császár,
Megkívánja a maga jussát, 
Mint ahogy a halványuló fény is adja a maga világosságát.
Szem rátekint, bár tudja: árnyak játéka.
De olykor még belemerül, átéli a régi boldog pillanatokat.
Lassan halványul a régi, nő az új, a milliószor ragyogó,
Krisztus testéből áradó, örök világosságot adó isteni fény.
Minden, ami volt - a régi hamisság, a délibáb - odalesz.
Nyitom, tárom kapumat, fényed árama seperje ki múltamat.
Ne maradjon semmi folt, porból való földi por.
De maradjon a régi társ, ki e hosszú úton velem járt.
Kézen fogva e fényes úton velem tovább jár. 
Mert társul adtad a paradicsomban, együtt vele zuhantam.
Vele jártam a világ megannyi zegzugát,
Szenvedtük a bukás megannyi fájdalmát.
Az ég a tiszta fény, talpunk alól lassan elfogy a keménység. 
Újra összesimul lelkünk, eggyé lesz a testünk.
Így állunk majd Isten előtt,
Krisztus világosságában megelevenülten, örökké.

 

Világosságban ébredj

Fényből élek, éjben fénylek.
Ajtódon át csak kérve lépek.
Kapudat nyisd ki, ébredő lélek,
Nyitott szívvel állj ki a Fényre.
Világosságban áll a hasztalan élet.
Játszik a fény ezernyi édent.
Fény-világban rejlik az igaz Élet.
Szív-szivárvány, Istent féljed.
Kelj fel, ébredj, fagynak vége.
Virágban áll a végtelen Élet.
Illat száll, daltól zeng a határ
Harmatvízben fürdik a madár.

Kelj fel, Világosságban ébredj.
Krisztus vezet éjből a Fénybe.
Hitted, utadat fényre vitted!
Szíveden át megérintett Isten.
Messze jártál, bűnnel háltál.
Álmaidban sötétségben jártál.
Álom az élet, Isten elleni vétek.
Igaz Élet: Krisztus, benned éled.
Vele szellem, lélek testben élhet.
Keze vezet, légy a szolganépe.
Megannyi testvér: egy a Lélek.
Világosság Krisztusban: Örök-élet.


Virág a Fényben

Mert fut az óra, 
kertben nyílik a virág, 
ha nézed, elmondja, színében írt 
Isteni csodát. 
Mert vagyunk mi is, mint csodák, 
ha levetjük ruhánk, 
és meghajlunk, mint Fényben a virág.


Virág a szélben


Száguldani vágy a szél,
Vadul ölel, mindent tép.

Végig szalad a városon.
Fut, rohan úttalan utakon.

Földig hajlanak a kopasz fák.
Kérdve, óh, szél mit kívánsz?

Zúg, morog, leveleket söpör,
Ágakat tör, száraz fűvel pöröl.

Faggyal küzd, most szél-jaja.
Kicsiny virág hervadt vagy!

Miért a küzdés, mire vágysz?
Fény is gyér, tél hidege is fáj.

Ez a szél, meg csak fúj, kiabál.
Hajnal kiált, s Te messze jársz.

Szép-szerelmem, mond, mire vársz?


Virágillat

Virágillat lengi át az éjjelt.
Megnyúlt csend árnyak,
pislákoló gyertyafénye.
Tűnődve, fényébe nézek.
Meghitt, békés öröm est.
Az asztalon két telt pohár,
mint csók, csendül hangja,
nekünk szól; magányos az éj,
benne szemed, ölelő fénye.
Legyél velem, csendüljön még:
múló éj, csak a határtalan Fény!
Isten öröme legyen Velünk örökké!


Virág-szépem

Pillangók röpködnek zöldellő réten.
Virágról-virágra kecsesen, szépen.
Játszanak, nászra vágyva szállnak,
egy virág kelyhén egymásra találnak.
Kéklő ég, ragyogásból alászálló fény:
benned születik szerelemmel az Öröklét. 
Mosolyodra emlékezem szerelmem, Szépem.
Olyan volt, mint virág illata a méhnek:
fényt gyújt a létben, irányt ad a méhnek
Mézzé legyen élted e földön és égben.
Így látlak én ma is, édes Virág-szépem. 

Virradat szava 

Hajdan a holdfénye ragyogta be arcod, 
Napban fürödtél és szemed kékje volt az ég. 
Isten szavát dalban énekelted, 
S vígan arattad a napok örömét. 
Szíved volt templomod ajtaja, 
Hol vásárosok, pénzváltó nem zsibongtak. 
Csendesen térdeltél oltárod előtt, magadban. 
Fény ragyogta be lelkedet és fénylettél. 


Viskó

Viskó, rozoga ház.
Szívem kiált; csordultig a vágy.
Merre vagy élet, 
Merre vagy Szerelmes 'lány'?
Düledező viskó,
Szél-felkapott szalmaszál.
Vigyél, hajszolj
Széllel sodró, új 'Teremtővilág'.
Öled éget, csókod nektár.
Széllel tépett öreg ház.
Ölelő két karod;
Vége, lebomlott a régi.
Fénylik az új:
Szegletkőn megvetett Örök-ház!
Szeretet-szerelem.
Közepében mindörökre Isten áll.


Vízen úszó falevél

Üde zölded sárban révedt, szél kapott,
patak vize, tiszta fényed, árral úszol,
sebes véged, túlfut a mindenségen.


Vízöntő

Berzenkedő nap felhő mögött:
Alszod álmod? Nem látod? Odalenn
Reszket a zöld levelű, friss tavasz.
Virágok szűz csókja: nyílik vágyuk.
Merüljön sugarad: termékennyé váljon!
Döngicsélő méhek porzásra készek.
Ébredő örömű, boldog természet!
Esztelen nemzések, parányi fények.
Az ember: enyészet szürke képe.
Öle öröme: maghullás, satnya élet.
Napnak szeme ellenszegül érte.
Ébredj, lelked virágzásra készen!
Engedd szíved: Szellem-napra nézzen!
Parány Krisztus-mag tüze égjen.
Nehéz felhő, makacskodó éned.
Hagyd a Napot – fényét - benned:
Szürke holdas éjjelt. Hajnal ébred.
Korsóvivő ember csillaga az égen.
Eljött az időnk, nászra hív az Éden!


Vízparti est

Megcsendesedett a világ,
alkonytájt, árnyak játszanak
szellő-hárfán andalító muzsikát.
A Hold a maga fényén lovagol.
Némán hajladozik a gyenge nádszál.
Víz csobban, hangol a béka-zeneház.
Kört fodroz egy vízbe csapódó bogár.
A nagy tó fodrozódó néma hangján 
végigszalad egy távoli harangszó.
Valahol egy falu békés estjét
megtöri ez a bánatos hang.
Talán esti áhítatra, imára hív, 
talán egy meghaltnak csendít.


Vízparti est

Megcsendesedett a világ,
alkonytájt, árnyak játszanak
szellő-hárfán andalító muzsikát.
A Hold a maga fényén lovagol.
Némán hajladozik a gyenge nádszál.
Víz csobban, hangol a béka-zeneház.
Kört fodroz egy vízbe csapódó bogár.
A nagy tó fodrozódó néma hangján 
végigszalad egy távoli harangszó.
Valahol egy falu békés estjét
megtöri ez a bánatos hang.
Talán esti áhítatra, imára hív, 
talán egy meghaltnak csendít.

Talán……………

Elréved a magány hangja.
Megcsendül valahol?
Hisz, hol az én harangom?
Talán egy szívben?
Lesz, ki imát mond értem?
Lesz, ki szórja hamvaim széjjel.
Vagy a harang imára hív?
Nem majdan, most szól és hív!?
Talán mégsem a szél, 
hanem a felséges Ég,
és talán valaki siratna,
talán most is örömmel
vár és hív.


Zsoltár

Néha vágyik a lélek egy ölelő szóra,
összeolvadni a széllel, röpülni a fényben.
Egy virág mellet feküdni, hallgatni:
miként zenél a kicsiny dalos világ,
röpködő méhek ahogyan döngicsélnek.
Érezni az élet illatát, a föld átható szagát.
Nézni a felhőtlen égre, vágyni Isten szavát.
Lám, feltekint a nyárfa, levelét vígan rázza;
zsong, bong a bogár, zizeg minden, a sok fűszál.
Minden, ami rezdül, mozdul, Hozzá kiált.
Bennem is, szívemből felszakad egy zsoltár:
Ó, Nagyság, kinek hangját hallom minden neszben.
Rólad énekel a vidám éneklő világ, rezgő nyár.
Te, aki leheleteddel éltetsz: leszünk majd bölcsek.
Vágylak, kitárt karjaim fényed felé néznek.
Mennyi szépség , erő, Élet-fény árad Belőled!
Mily boldogság szépségedben élni, benne járni,
eggyé válni gigantikus csillag-nagyságokkal.
Érezni Szellemed vibrálásában rendeződő atomokat,
ahogy a nagyban rezeg a kicsi és kicsiben a nagy.
Bennük részem, élő napom, Veled egy vagyok:
Holdas éj, a Nap, a Fény, csillag és ez a föld,
mely most áthat, vissza vágy, takar, benne porlok.
Lelkem Szellemedben majdan újra felragyog!

************************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.