Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim 1.

 

A Cédrus hallgat

Az éj hallgat, ébren álmodik a majdan.
Szemeimen ül az ábránd, csillagom árván.
Zsongó érzet, csillag milliárd az égen.
Merre lehet Szépem, venném irányát feléje.
Egy pillantás; képének árja, szívemet járta át.
A szél csak fúj, a szép Cédrus meg hallgat.
Gyöngyözik a harmat, ébredezik a hajnal.
Álmom nem jött, és a hajnali is hallgat!

A hídon

Fodra csobban, fénye lobban, 
ringó vízen, árnyad porban. 
Merre réved, hídon éned, 
szép szemeddel merre nézel? 
Túl a téren; ábrándot sző, lelkiséged. 
Velence, szerelmeseknek édes élet. 
Magányosságod visz át a végtelenségen? 
Látlak! Álmaimban, kékben állva várlak. 
Arany hajad, gyöngykoszorús fátylad, 
Én szerelmem, reményhídján állva, 
összeérnek, vágyszálaink a nagyvilágban!


A szerelem

A szerelem édes, mégis félek,
kéklő fényben, harmatban,
friss fuvallatban,
zabolátlan lovak nyargalnak,
úsznak a fényben,
tovatűnnek, majd elégnek.
Reménnyel, lehelet hevével,
lelkem tüzével,
sors kegyével kereslek Téged.
Mert megannyi lehet a húr,
cseng-bong, dalt fakaszt,
elnyomja halk szavad.
Mégis lágy harmóniád átsejlik,
mint az illat a résen, fény az eresztéken.
Álmaim, mint reményem veled,
szállt árnyéktalan éjeken, kéklő réteken,
Bíborban öltözött szentélyeken és leszállt,
árnyakkal teli sötét éjben.
Világ érzetű balgatag utak útvesztőjébe,
megannyi év keservével.
Hallik a már régen lélekbe vésett,
tiszta szólongató szerelmi dal,
amit hajdan együtt fénybe írtunk,
hogy itt, majdan szívben újra írunk.
A világ még olykor belénk mar
s tart távol, éltet reménybe, fekhely keményen.
Amint utunk összeér, hevült testünk’
hűti örömkönnyünk, édes ízed kárpótol mindenért!


A világban

Koldus  kicsiny álma
egy békés, meleg fészek.
Porló szírt emelkedik
fel a magasságos égbe.
Megnyugszik a Fényben.
Békesség lesz szívében.
Nem küzd, roskad szépen.
 

Ablaktalan ház

Omladozó falnak támaszkodva,
lekuporodni csöndes magányban.
Csak a szél fúj az ablaktalan házban.
Álmodni: a falak szépen festve állnak.
Vágyik a lélek egy kisepert szobára.
Kezeimben egy épen maradt váza.
Vágyva kebled meleg vánkosára.
egy percre hagyni a gyötrő vádak,
elfojtott érzések, kusza képzetek árját.
Csak ülni, vihar előtti magányban.
A szél csak fújjon az ablaktalan házban.
A lélek pihenni vágy, tudja, a szél jön,
viharrá válhat; álmodni, kicsit nyugodni,
omló falú, ablaktalan házban…


Akácvirágos út

Akácvirág, ébred a vágy!
Hófehérbe öltözködött fák.
A lélek száll, illatod mámorán.
Bomló selyem, illanó magány.
Lebbenő szél hozta édes nektár.
Útjaimat ölelő, megannyi koszorús lány!
Vezess út – élő, élni vágy- legyen az, bárhová!


Áldott Égi fény! 

Ti, hősök: ti, égi bárányhadak!
Alant patak, vize fényből fakad.
Zúgva tör, kemény-kövek omlanak.
Sziklák keblébe vési az élet énekét.
Ti, kék-égen ölelkező fehér felhők…
Áldásotok jön, megújul a kopár föld.
Áldott fénytől lesz harmatos az éj.
Megpihenve, minden újra sarjad.
Mily egyszerű, égi értelmű hatalom:
Szeretni! 
Bárányfelhők úsznak; könnyek hullnak.
Csontjain kopnak,
Napjaink homlokunkra mély-barázdát vonnak.
Áldást hoz a feledés; az élet szép!
Letűnnünk az életszínpadáról,
Holnap a porban, kezdődik egy új nap.
Forog a kerék. 
Ti, hősök: ti, égi bárányhadak!
Áldott Égi fény! 


Alkonyat

Itt ebben a világban:
Hol felszállhatsz: az már alkonyat.
Lent még vár a delelő nap.
Kerted gyümölcsét még érlelő fény.
Lassan megszolgálod napod.
Ülhetsz házad előtt a kispadon.
Melletted, mint akartad,
Őszi virág legszebb szála :
Lelked párja bújik simulva.
Ablakos kicsi házad,
Csendesen nyugszik
Virágos rét fövenyén.
Kergetődző lepkék
Szálló örömét nézve,
Kezét kezedbe véve,
Gyönyörködhetsz még,
Tavaszt idéző fénylő szemében.
Szíved szívével dobban,
Dalt dúdol a szél, fényben ragyog az ég.
Átölel benneteket egy örök szó,
Őszi dalban oldott, tiszta Szeretet Fény....


Álmodd

Még álmából felpillant a késő ősz.
Szunnyadó fával játszik a jámbor szél.

Elsuhantak a sötét, fergeteg felhők. 
Kéklik a világ, fenn, legelő báránykák.

A tájra borította a nap arany fényruháját.
Szárítva melengeti megdermedt könnyét.

Aludj! Szép szerelmem, meggyötört föld. 
Gyűjts erőt, álmodd széppé a múló időt.

Álmodj, legyen benne szerető mosolyom.
Pattanjon a burok, illatozzon újra a föld.

Álmodd, hisz csak álmodod - élni nem tudod!
Földet hiszed: otthonod. Lehúz, még tanulod.

De jászlad: lélek eszmél, piciny gyermek.
Szellem ölel, éj után jő a verőfényes reggel.

Hunyorít a nap, bíbort festve aludni tér.
Holnapra derűje, szeretőfénye visszatér.


Álmodlak!

Illatod áthat, miképpen a virág,
Széljárta, kőparlagos pusztákban.
Minden száraz, jöjj felhő, szárnyalj!
Szelíd szél, ömlő zuhataggá váljak.
Köbe vájva, bomló vágyakozással,
Beléd ömöljek, életem szelíd lankája.
Völgyeket éltető, édes patakocskája.

Ébredek!

Csalóka értelem, lassan a fény dereng.
Hisz vagy, létezel; fenn, biz: a kék-egek!
Gondolj rám, Fénybeúszó tengerem…


Álmodtam az éjjel 

Álmodtam az éjjel: kéket - fehéret,
Fénylő, aranyló messzeséget.
Veled egy szépet, hajónk ereszében:
Lengett a zászló magaslatok ormán,
Szél kergetett a vágyak taván.
Feszült a vitorla, szél karolta.
Vizek vizén, hol a kék ég összeér.
Arra vitt, hol a fény földet ér.
Éjből, térből a Szentfénybe érve,
Kezed kezemben, szívünk a Fényben,
Lelkünk összeolvadt a Mindenséggel.


Álmok kékje

Virulj, virulj, égi Szép-virág.
Szemem, rajtad víg-táncot jár.
Vágyban, testem örök lázban:
csokrok csokrát kötném belőled,
ölelnélek illatodban merülve.
Veled aludnék egy forró éjszakán.
De, csak nézlek és hagyom a lenge szélnek,
illatod selymével, betakarja halandó létem!
Repíts, repíts a valóság, álmok mezejére.
Álmok kékje, fenn a magasságos létben,
ölelkezve, csokrok örömében!
Egyszer, amit vége e gyötrő létnek,
illatfelhős, bárány réten,
együtt futunk majd a mindenségben.


Álmok valósága

Olyan fura, felemás, hajnalodik a táj.
Feslik a csend egy átvirrasztott éj után.
Még fogja kezem egy álom, nem ereszt.
Mintha az álom velem kívánna járni,
élni, jönni szeretne, itt megszületni.
Pedig az álmok itt, csak szívben járnak.
Hajnalban elhalnak a makacs valóságban.
Mint egy, más-dimenzióban lassan várnak.
Mert Ők álmok, nem jönnek, itt nem járnak.

Gyermekfejjel, még bárányok a fellegek.
Sötét felhők, ki érti miért, nap merre van?
De pirkadt, jobb-napra virradt, lett derűs nap.
Mikor még fehér, szűz álmok újra vártak.
Kergetett a nappal valósága, bágyadt-álom jött:
vitt repítve újraélni, nappalt benne sírni.
Körül folyt az éji élet, elnyelt, mint valóság.
Zaklatott az éj? Jött a hajnal, benne a fény.
Elfújta a nehéz álmot, tűzben égett a nappal,
benne sírtam álmom, hittem, lesz egy új-álom.

Miért Ti álmok, miért nem a szív, ami ébren jár.
Miért féljük hinni az élet derűs nappalát.
Félelmeink kerítésén át, várjuk, jöjjön:
reszketve, mégsem legyen az valóság!
Álmokban szabadon járunk, jobb, ha fáj?
Oly fura, fele más, lassan leszáll az örök-éj.
Az álom, a nappal ködként lassan tovalép.
Amikor a csönd visz mesze ismereteken át.
Jaj, félek, hívnak a távoli partok, dalok!
Ringatnak-e ott, kell-e álom, élni a valóságot.
Jó illatú, fehér virágok, ugye, ti ott vártok?


Álmom

Álmodni Veled szép, virágos illatos rét.
Öled, csókod: mint zamatos gyümölcsé.
Szállunk, olykor járunk, forr a vérünk.
Hűs patakban ömlik össze öröm-fényünk.
Fényben úszik a világ, zöldbe öltözik a táj.
A kora-reggelben éled a harmatos virág.
Napban fürdik megannyi dalos madár.
Énekli léte boldog, örökben írt dalát.
Ébredni fájó, elszakadni soha nem vágyó.
De hinni, egyszer minden így, örökben álló. 
Veled soha nem váló, Fényben örökre járó. 
Addig is ide örömmel mindig visszajáró.

Álom

Láttam magunkat szűzi fehérben.
Billegünk egy sárga virág kelyhében.

Levetett földi sár, életünk számos ruhái.
Láttán, fejünket csóváljuk, énünk hová silányult.

Elég lett volna, ha csak szeretjük egymást!
De nem, szőttük a hálót - könny hullt - fájót!

Ezer szál, beleveszett a lélek, csonka a test.
Lassan eljött az est, nem láttuk a csillagokat fenn.


Áramlás

Arcod szépe, bennem, mint kőben a véset.
Kikophatatlan; bármerre is, kereslek téged.
Látom fényed, érzem magnetikus ölelésed.
Csobogó patakba ömlő ezer ér: tápláló Élet.
Messze vagy; összeköt a "háló", a gigantikus:
Isteni Örök Szeretet, benne áramlik át vérem!
Örökre, végtelenbe veszve, kimondhatatlanul. 
Isteni teremtés, véghetetlen Univerzumunk!
Repüljünk még, hallgass még, értelem!


Aranyeső

Zölddel a fű; bennem izzik a tűz.
Porlad a kő; lassan eljön: itt az Idő.
Sárga virág vesszeje, hajlik az ág lefele.
Aranyeső; tűzben a kő, veri lelkemet.


Aranyszál

Alkonyat, mint a fénytelen-magány,
Elnyeli a napnak fénylő magvát,
s a táj, felveszi vöröslő ruháját.
Még látom arcod, amint rám tekint,
de, mosolyod a fénnyel lassan tovaúszik.
Fenn, a hold és a csillagsereg lesz az úr.
Bennem az ábránd, e hideg hosszú éjen,
a vággyal teli gondolat lesz a húr.
Bennem idéz: múltbeli, régi, szép zenét.
De, ki a dalt, a fénylő-hajnalt hozná,
már rég nem gombolyít; szív csak feszül.
Az Aranyszál a mindenségben elmerült.


Árnyas fa

Árnyas fa, mely alatt napjaidat éled.
Naptól véd és táplálékot ad néked.
Olykor mégis, kezed emeld, rázod,
gyökerét téped, a fának levelei hullnak.
Évek múlnak, derekát meg nem öleled,
ágait meg nem metszed, hagyod száradni,
könnyben ázni, gyümölcsét megalázni…..
Te vagy a Fa: felhő, a fagy, tűző nap,
tépázó vihar, sorsod író önmagad!
Árnyas fa áll, felette a kék-ég: a fény jár.


Árva-virág

Oly csendesen citál a szél.
Fátylam a kiégett füves rét.
Porba hulló, árva-virág lennék?
Kit a szél sirat, felkap, elragad?
Hős, bajnok -elmúlt - nincs iram.
Hol hát utam, átvezető hidam?
Az ott: hol, kiáltásra csengő szól.
Örömként zenél a baráti jó szó.
Társam a megannyi életöröm lény.
Isten, az átölelő Fény !
Itt, egyedül: árny a lét, sötét a fény!
Elárult az egyetlen: a vágyott remény.
Jajong szél, jöjj lassan , áldott Vég!


Balaton

Szelíd tavasz fényvirága,
Illata sugárzik Fény honának.
Azúr kékben ébredő lélek,
lám, e csóktól ragyog az élet!
Bár törve örök nyár kellemét:
bársonyos vízen fut a víg szél,
barázdát borzol lágy felszínén.
Csillan, ragyog, az élet ébred,
fénybe-írt örök bölcsességgel,
délceg hattyúként úszik rajtaaz Élet!
Vízpartok, hegyek messzesége
békés szeretettel öleli-e földi édent.
Balaton, te szép, hazám büszkesége!


Ballagj lassan

Sebesen szalad a kocsi, nyikorog.
Rajta a széna lassan lepotyog.
Hej, te pici ló, nyűtt szekerem,
Velem együtt lassan elkopott.
Lassíts, csendesedj, ne iramodj.
Csak a széna illata terüljön széjjel.
Mi marad, ha jő a magányos éjjel.

Ballagj lassan, komótosan, fényben.
Intsünk az útszélen álló fáknak szépen.
Hajladoznak, köszönnek napnak, szélnek.
Mennyi sok szép virág az árokszélen!
Ringnak, táncot járnak a vidám-széllel.
Vágyam pördülni-fordulni Veled, virág-szépem. 
Látod, pici-lovam, szép az élet, figyelj rám, kérlek.


Ballagunk 

Úgy simulunk össze,
Mint a mágneses erővonalak.
Kezünk sem ér össze,
Mégis érezzük a köztünk áramló,
Összefűző erőt.
Csókot sem adtál,
Mégis érzem
Annak édes ízét.

Nem kell, hogy mondd:
Szemed beszél,
Csillogva regél.
Szóval sem mondod,
De érzem lágy bársonyán:
Valahol legbelül
A kimondatlan szó
Boldog mosollyal ül.

A hideg őszi szél
Fázósan összehúzza
Kabátunk elejét.
Karom ölel.
Fázós tested a lélek-meleg,
A füledbe súgott szavak,
- Arcpírod elárulja
A benned lévőt - lángba borította.

Égünk, és soha nem porladunk.
Kéklő szemed tüzében nem lankadok.
Erős karom téged mindig tart.
Viharban erősen összekapaszkodunk.
Világosságban járunk:
A Fentebb-lévő szavait hallgatva
Ballagunk.


Barát

Fény az éjben, 
kedves barát a létben.
Maradj velem,
amíg a hajnal fel nem ébreszt. 
Ébred fényben,
eggyé válik szellem, lélek: 
akkor zengőn szól az élet.
Összeolvad megannyi szív,
veled, velem; kék ég dereng.
Isten velünk, fogja kezünk, 
virágillat szálljon velünk!
Virág vagy nekem,
hajnali üde rét, 
szemedben Fény. 
Így vagy nekem;
Barátságod bennem
örömként ég. 


Barna-szemű

Gesztenyefa ezer ága.
Te, barna szemű "Lányka".
Megannyi virágnak szála.
Álmaimban veled jártam
Illatodnak mámorában.
Hullámzott a rét virága.
Kéz a kézben Veled álltam
Fény-világnak kapujában.
Barna szemed engem nézett.
Fénylő éned bennem égett.
Ezer évre Fényed éltet.
Gesztenyefa szelíd szépe,
Örök szerelemmel veled élek.
Amíg a Hajnal fel nem ébreszt!


Benned van!

Nekivág az ember, kaptatón baktat.
Nagyokat hallgat; fekete varjak.
Kár, kár: ember fuss, nyargalj!
Békéd, nyugalmad; bejárod éjként.
Világnak képén, hajszol az éjfél.
Reményed végkép, porlik az égkép.
Meg nem nyugszol; Isten, ha vagy!
Vágyod a halált; még ezer mérföld.
Langymeleg örök-fény, benne békéd.
Földi vágyó jó és rajta isten trónol.
Szemed az égen, lám, porlik csontod.
Elbuksz, árnyakképe a segítséged.
Ne menj! Benned van a megváló fénye!
Ülj le szépen, a te egedre nézz fel!
Benned van Ő, a szíved szegletében.
Hagyd a múló létet, hasztalan képet!
Indulj belső utadon, ott vára a béke!


Berkenyebokor

Berkenyebokor tűzben ég.
Ébredő rügye, pattanni kész.
Pergő könny, süvít a szél.
Falánk felhő siratja az éjt.
Nedve fátyol; Égig érő fa.
Bokor fölött, már tűző Nap.
Látom álmod: zöld pompádat.
Bomló virágaid: fürtjét kisleánynak.
Égig nem érsz, de táncol rajtad a Fény.
Bágyadt ködkén száll fel az éj.
Élet ébred, hogy egyet lépjen,
Perzselő tűzből, egykor kilépjen!
Kísérnek virágok, koszorús leányok.
Pártájuk: arany, felhőkön nincs avar.
Fény, fény! Élővizű örök-tavak.
Utunk rajtuk halad. Vezess Fény!
Múljon a szendergés. Pattanj, élj!
Ó, Fény: Isten! Itasd át a rögöt,
Árnyékot, ködöt, billiárd sejtjeim!
Múljon a tél, a tompa szürkeség!
Szeress úgy, mint vágylak én!
Fény, fény: virágillatos Örök-fény!


Boldogság kék-madara

Lám, küld az ég szép reményt.
Szűzi szépet, fénylőt, fehéret.
Koldus léleknek, bízó, reménynek.
Tüzet, az égetőt, bomló földnek.
'Csókot, érezd, szomjazom érted'
Égi békét, élő, tiszta-vizű kéket. 
Madarat, jelnek, üzenetnek, értsed:
Kalitkába zárt lelked, vágyik a Fényre.
Megváltó tüze, tudd, oly régen éltet!
Szellemmel egyesülni vágyik a lélek!
Boldogság kék-madara, szabadon szállna,
Érted!?


Bomló világ

Isteni szó zenél a szélben, álmodó éden.
E, nyelv oly szép: Isten vele szól, éken.
Valaha, minden lény tánca benne éledt. 
Bomló világ, bábeli zavar, alig értelek Téged…

Érted!?


Borús idő

Búsan esik, hull az égi harmat.
Neki pattan, koppan az ablak.
Párás üvegen látom égő ajkad.
Neved mondja, dörög hangja.
Éjszemedben látom: fénye villan.
Lángol, fényben áll a sötét-hajnal.
Szívemben élsz, jövök örök haddal.
Bennem dal van, egy virág hajnal.
Élni, élni! Csóktüzében veled élni.
Essél, dörögj és villámaid szórjad.
Velem él, itt van; virágainkat óvjad!
Nem fél a szívem, lángja: égi harmat.


Búcsú

Múló idő, az ég kezét nyújtja Feléd.
Porból vétettél, a föld visszavár.
Kezemben virág, szívemben emléked:
Kéklő szemed, ősz hajadon a nap fénye.
Szép napok emléke ég felhőtlen egében.
Könny gördül, de tudom, Isten veled.
Leteszem sírhalmodra búcsúvirágom.
Csendesen magamban csak ennyit kívánok:
Lelkedre szálljon béke, nyugodj örök békében.
Fohászom is annyi: öleljen Isten szeretet-keblére!


Búzatábla 

Fut az út, szaladnak a fák.
Utam visz, gyakran erre jár.
Mindig megújul ez a csodás táj. 
Amerre a szem ellát, friss hajnal,
benne rendre változik a zöld világ.
Szél borzolja selymes búzatáblát.
Benne ring ezernyi magnak árja.
Tavaszban még zöld-színű selyme,
Napnak szerelmes meleg vágya,
ölelte, takarta, égi permettel áldotta.
Mily hatalmas is a Magasságos!
Most vígan fut rajta a mének szele.
Pipacs öleli, vele hajlik szerelmesen.
Aranysárga, pompázó, ezer fejek:
hajladozz csak, örömödre, szépen.
Isten megáldott Téged bő terméssel. 


Búzavirág

Búzavirág, messze már a nyár,
mikor az aranysárga
búzatáblában vígan ringatóztál.
Kéklettél, mint az ég;
csak a szív, ami még ég.
Merre jár az a fény,
amelynek elnyelted a színét?
Nyári emlék:
Kék virág , mikor hajladoztál,
hűs szellő végigfutott a búzatáblán.
Messze a nyár, csak a tarló áll.
A mag szunnyad.
Várja a verőfényt,
az ölelkező nap sugarát.

 

Csend

Mily balgatag a lankadatlan akarat.
Harcoló elme vibrál, érzéseket keltve,
visz, vonszol a maga útján, tekereg.
Állj, ne tovább! Csitulj sötét fergeteg.
Lankadj: halmok omlanak, enyéssz;
csak hallgasd az esti néma csendet:
megelevenedik a világ nesztelenje.
Értelemmel telik meg a néma szél.
Árny-szavakkal szól a játszadozó fény.
Pattan a némaság, szárnyra kel a világ.
Marad a csend, benne minden rend.
Ernyedő test, zsibbadás, jő a szárnyalás.
Megnyílik egy nem-hitt világ, Fényáradás.


Csendes Ima

Körülölel valami zsenge érzés,
Beszűkül körülöttem e viharos világ.
Csend pattogásai, neszei ébrednek.
Légzésem, szívem ritmusa halkul,
Pőre gondolatok ködét
Elfújja a csend lehelete.

Egy gondolat, egy vágy, ami megölel.
Uram, Te legfőbb jó!
Szívemből szólok Hozzád:
Te, mindenség, az örök élet Ura.
A nagy nyomorból jöttem,
Azoktól, kik létük minden percét
A halál útján küzdve élik.
Most feltör bennem egy kiáltás:
Hamar jöjj, légy szabadítónk!

Balga világ, benne magam.
Beleborzong lelkem
Látva e világ gyötrelmes fásultságát.
Mért is gondoljuk, hogy magunkra hagytál.
Uram, pirul arcom, hisz tudom:
Mielőtt még kérném, már megteszed.
Szereted gyermeked és a nagy csoda
Már kezünk közelében rég.

Atyám, csak érintsd meg a szívünket,
Megannyi istengyermek ereje,
Mely együtt élve, Benned bízva,
E viharos éjszakában szilárd alapokat ver.
Én Uram, megnyugodott lelkem,
Bennünk vagy, vágyunk és hiszünk:
Ki, aki hát ellenünk?

Felréved a világ, ablakomon át
Betapos a mindennapiság.
Mégis más: az ólom-szürkeség
Hálóját áttöri a Világosság.
Fényt vet lábam elé.
Mondád nekem:
Vezetsz a Mindenség felé.
Cseng bennem vissza a szó:
Bátorság! Én veled vagyok
Míg világ a világ, és azon túl.
Egy könyvet, írott sorokkal, benne Isten szava (az Ige), mely 
mindig hozzád szól.
Ha csüggedsz, hajlasz, vonz a világ, csábít a vágy - engem 
mindig megtalálsz.
Vezetlek - ha akarod - melletted vagyok éjjelen, s nappalon.
Karomban viszlek, füledbe súgom intésem, bátorító szavam.
Elfordítom fejedet hamis szavaktól, a csábító, lehúzó 
gonosztól. 

Vigyázz! Utadon társulnak hozzád fényes szóval imádkozó sáskák.
Tanaikkal vezetnek széles utakra, fényben pompázó ligetes 
tavakra.
Vonz a szép, de tudd mindez múlandó, csábító, kezedből kipergő 
homokszem.
Értéke, csillogása változó, világ leheletétől megvakuló, 
rozsdásodó.
Ha látod, ne kerüld, vele szembesülj és lásd értéktelen voltát, 
s tanulj belőle.
Élj a szóval, figyelj a jóra, tedd, amit szíved szól, ám ha 
elfáradtál, hagyd el.
Vesd le világ-vért ruhád, kötő köteleket vágj, és súlyokat 
dobj,
Hagyd, hogy emelkedjen hajód, világ vonzásától szabadulj. 

Tedd, mert teheted, Jézus miattad is szenvedett a kereszten.
Hidat vert a világtól, Isten fénybeúszó, szeretet sugárzásában 
élő házához. 
Hidd el ez, nem álom, ébredj és járd utad, ne csüggedj, mert 
Isten mindig veled.
Jézus szívedben él s vezet, csak engedd.
Ha hagyod, szava benned virágba borul.
Indulj a jó vég felé, Isten szerető szava hív, vár a végtelen, 
egyetlen Élő Lét.
Úgy legyen!


Csillag

Halványuló csillag bujkál az égen,
felhők mögé bújik szégyenlősen.
Vibrálsz, hunyorogsz szavad alig értem.
Millió fényéve vándorolsz, beszélsz,
mondasz üzenetet, szólsz fénnyel.
Imádat mondod, küldöd a világba széjjel.
Istenben megélt örömödről a lét tengerében.
Fényed itt, te már mesze, Istenfelség éke.
Utad véget ért, csak fényed száll a végtelenségben.


Csillagom

Szememben mosolyog az esti fény.
Vágylelkem vele lassan összeér.
Száll, feloldódva Ámor álmaként.
Zsong az éji szerelem szerenádja.
Lehull a könny-csillag mámorában.

Várlak, te szép: életem Fény-virága. 
Illatod áramában jár csillagom párja.
Milliárdnyi fénypont, benne halk dalom.
Most csak neki szól, kísér a horizont.
Fénylő spirál, karjaidban ébredő világ.

Ringass még! Álmodjuk együtt még.
Halkan jön: fátylát bontó hajnali fény.
Még szemem előtt csillagok pislákolnak.
Érzem a hajnal illatát, illatozó Fény-virágát.
Csillagom, vele dalom, Veled már egy vagyok.

***************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.