Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Verseim 3.

 

Fa

Fának ága: vágyak álma,
felemel a magasságba.
Földi lényünk; levél szárad.
Fenn!
Repüljetek lélekszárnyak.
Kék égig, Napba szállva.
Magányosság földi háza.
Földgolyónkon téged látlak.
Gyökere a fának, földben árad.
Friss szelek ölelik koronádat.
Törzsed: földet, eget hidal.
Lelkem, most veled vigad! 
Árnyad takar, lenn, virág fakadt. 
Tüzes és szép, szeme ég-kék!
Fénytől fakadt, égi Fénytől!
Nap sem látta, hozta: csillag násza,
Éji fénynek; Fényben járjak.
Világnak a kék-ege, 
Napnak fénye éltetett.
Vár rám az Örök végtelen!


Falevé,

észrevétlen estél  ölembe az imént.
Fentről, ezer közül éppen ide, elém.
Miért pont én, mit üzen veled az ég.
Színed üde zöldje, sárgult, pirosló,
Erezeted rajzolatával, cirádáiddal:
Benned rejlik valami fenségesen szép.
Ezrek közül pont én?
Rád rajzolom gondolatban szívem üzenetét.
Egy szót, Valakinek a nevét.
Csak egyét!
Ki felém nyújtja a kezét.
Akit rejtve, leveledben üzenve,
egymásnak szánt az Ég!


Fekszem a hóban

Fekszem a hóban, mint kidobott rózsa, 
lehelet ködébe írom Nevedet, s dermedt 
levelek, szirmok nedve sarjad szememben. 
Lassan már csak álmodlak, lélek-tüzem hamvadva, 
emelkedem a magasba, s betakar a frissen esett hó.


Fele szárnyam

Kinek adjam, kinek vágya,
Fele a szárnyam, velem szállna?
Kék-egekben felhőtlen vágyak.
Ott, hol már a szél sem vágtat.
Földi álmok, oly kicsivé válnak.
Szálló áram, sassá válva, fel, fel,
Felrepülne velem a magasságba!


Fény

Tűzön járva,
táncom, Veled vágyom.
Napból támadó szél,
sodorjon bármerre felé.
Mint két, vízen úszó falevél,
Veled én, ketten az élet tengerén.
Kőszirt omlik, repíts szél!
Jöjj, Szerelmes Fény!


Fény az éjben

Fény az éjben, szerelmem e létben.
Maradj velem, amíg a hajnal fel nem ébreszt. 
Ébredt fényben, egyé válik szellem-lélek, 
akkor zengőn szól az élet.
 
Összeolvad megannyi szív, veled, velem; kék ég dereng.
Isten velünk, fogja kezünk, virágillat szálljon velünk!
Virág vagy nekem, hajnali üde rét, szemedben Fény.
Így vagy nekem; lényed bennem, örömként ég.


Fénybe

Nincs olyan tó, nincs olyan mélység,
vihar, amit meg ne törne a kék ég.
Van szerelem, ami a végtelenig ég.
Van szó, ölelés, egy csók végig kísér.
Van egy mosoly, mely retinába ég.
Vagy nekem, fényed szívembe égve. 
Ég hozott, veled utazom el a Fénybe!


Fénnyel él

Mi más, hanem az ármány.
Ördög az, ki súgja élet táncát.
Egyet jobbra, kettőt balra.
Sugall, mondja: fakadj dalra!
Meg ne inalj, csak mindig balra!

Repedj kő; bottal üthető!
Dermedő, elfekvő; tűrhető.
Repedésben egy virág nő.
Árva-szíve: Ó, már nem regél!
A kő keresztjében, Fénnyel él!


Fénysugár

Feszül a sötét éj, mint íj húrja.
Falánk hullámként nyelnek,
Húznak egyre lejjebb, újra.
Hitem gyér-fénye, éjsötétben
Vakság: álmodásom visszfénye.
Velem süllyed a múlt kicsiny szépe.
Vad tenger, sötét éj mélységébe.

Éjsötét, vakká tevő hamis fény.
Szerelmek, boldognak hitt percek:
Múló érzések, vad vihart vertek.
Lehúztok emelkedni nem engedtek.
Láncok ezre köt, húz egyre lejjebb.
Valami fekete torok epedve vár.
Öröktől szakítva elnyelni vágy.

Hamisság: éjben való vak-repülés.
Csak húzz, ránts le a mélybe, de tudd!
Valami van itt a szívem szegletében.
Egy kicsiny fénylő, Istentől való mag.
Reménységem: Örök, Szép Fénysugara.
Amely emel, megtart, az Úr elé vezet.
A mélységed fekete tarkából kivezet.


Fényvirág

Fényvirág az éji fényben,
harmat csóktól fénylik a sötétségben.
A hold mosolyogva áldja,
gyámolítva félti: ne félj kis virág, 
a hajnal tűzből pattan, lángja éget,
de, így válsz újra, Isten gyermekévé!


Fessél mesét 

Fessél mesét, legyen ám, kalásza!
Rajta Fehér-fénynek örök varázsa.
Aranyszállal szőtt, festővásznad.
Festéked szivárvány, rajta palettán.
Fessél mesét: legyen a tenger égkék.
Napnak tüze kalászé, ringassa a szél!
Szép szemedben tükröződjön a fény.
Fessél, szívedben a parázs egyre égjen!
Lobban, lángolásod tüze, bennem fényed.
Pattanó tűz varázs, repülnek a tűzparipák.
Velünk a vágy a felhőtlen égbe száll.
Lenn zöldellő rét, benne ringó virág tánc.
Velük táncunk, járunk illatuk mámorán.
Ecseted festékéből hajtson égbe érő csodafa.
Ne fess álmot! Lombja alatt, veled vágyom:
Hajnalt várni, más dimenzióban járni.
Ott, örökké, csak szép szemed látni!
Érett kalászok száza, életnek nektárja.
Fessél mesét, benne minden valóra válhat!


Fiatal – vén

Szétszéledt az esti harag.
Bágyadt árnyak éjbe olvadtak.
Éji lámpák bámulják az utat.
Csillog az út, ég könnye hullt.

Ballagó Ősz, melege visszahúz
Itt-ott, halkan csobban a tócsa,
Cipőmbe is majdhogy belenéz.
Csókod meleg, árva lenge szél.

Sárguló levél, mily vörösen égsz.
Miért is hát ez a vég, lenne fény.
Öröm, remény: Teremtő pillanat.
Sötétség; lámpa helyett a Fény.

Minden levél örökre zöld marad.
Az éj; a lámpa is az ég felé tapad.
Fiatal-vén, jár: könnyed léptekkel, 
Fényharmatú zöld füvön, istenként.


Fohász

Holdsugár – kiáltanák - sovány a karimád.
Bennem a nyár; végtelen, kietlen ez a világ.
Benned járok, szám már, néma, pici Fénymag.
Lángolj, égjen a múltam, bomoljon a holnap!
Istenem, ne hagyd, hogy lehúzzon a Föld ma!


Forróság

Szálló árnyak, árván állnak.
Rebbenő széllel tovább szállnak.
Kezük simítva, virágra vágynak.
Égi párák! Hervadnak a szárnyak!
Szomjazik a tó, napban égő ágak
Szélnek énekére, árvák várnak.
Nem sír az ég; Ó, magasztos Szárnyak!
Lehelj csókot: erre az égő, forró tájra.


Ifjúságom

Ballag a magány, karjába zár.
Zsibbasztó szél arcomba váj.
Dér takarta táj, hívó hideg pad:
Bánatomban sokat hallgattál. 
Beszélt a szív, rajtad álmodtam. 
Bár fáj a hideg, kicsit ülök még.
Idők homályán áttör egy kép.
Leheletem ködébe írom nevét,
S mint jégbefagyott kéklő virág:
Szememben, szirmokból sarjadt
Levélnedv, dermedt könny ül.
Ó, Örökifjúságom, merre vagy?
 


Földre szállott ég

Álmok, vágyak, fénylő szárnyak.
Lelkek a Magasságosokhoz vágynak.
Alant tűz, égető tisztulás.
Sodrás: küzdést hoz az áradás.
De!
Szent Virradás, harmatos áldás!
Tisztulásodban feltörő kiáltás:
Ó, megváltást hozó Világosság!
Földi por: Lator a kereszt jobbján.
Balodon áll! Nos, tör-zúz, ám vigasság!
Benned a bölcsességég hoz illatozást.
A hall fül; jó-rossz: vászontarisznyád.
Tündéred: Vigyázód, angyali szárny.
Bízó, szívvágyakozás!
Földre szállt az ég:
Jézus a Krisztus, vele az Igásság.


Fussunk!

Múlnak a perce, előbújnak a fények.
A Veled töltőt boldog, színes képek.
Átizzik újra szívem, érzem édes ízed.
Harmatos csókod, gyengéd ölelésed.
Örök mosolyod, gyermekin csillogó szed.
Látszik benne a szerelem, a perc öröme.
Írja lelkembe, bele a szívembe szerelmed.
Veled repülök, veled égek, nincs határ,
Veled csak a Fények, fussunk a holdas éjbe.
Nappalok örömén a végtelen kék égbe!


Fussunk! 

Mártózzunk meg a frissen esett hóban!
Legyen tisztulásunk Istenben.
Az Úr pihékben megjelenő Szépében.
Mert benne üzen:
Befogadva vérét vérünkben
válunk színtiszta hófehérré.

Melengetem kezed,
a tél hideg,
a világ olykor dermeszt.
Veled vagyok, fogom kezed.
Velünk Isten.
Összeér arcunk és talán ajkunk.
De az Úr velünk, 
derülten mosolyog.
Futunk, futunk, kéz a kézben.
Talán hosszú lesz,
de aki vár, bennünk él, 
Vele merülünk el, szeretetben.


Futó éjek

Nyíló virágok az égi fényben,
Kéklenek a hó-sivár messzeségben. 

Szárnyon suhan, vakítva éget.
Emlékeim, mindig velem élnek.

Bomlik az út, foszlik az élet.
Még látlak: bár, ködbe révedsz.

Futó éjek; már nem vagy régen.
Elült a vihar, gyertyalángja éled.

Jó ez a meleg, aranyló a fénye.
Bennem ég, viasza lelked szépe.

Vágtázik a szégyen, mezítelen pőre kéjek.
Csontom porlik, elillan a futó széllel.

Felszáll a meleg, párája az égben ébred.
Veled, én: ballagunk a végtelenségben!


Fűszálak közt

Fűszálak közt egy kicsiny Virág, csak rám vár.
Küldök harmatos szív-szerelmet: ne szomjazzál.
Várj, hisz én is várlak, hogy kezed kezemhez érjen.


Fűz

Levelekbe simuló őszi szél.
Dalt susog a fűz, halkan hull,
Méla derűvel a sárguló levél. 

Merre vagy tűző nyári szép, 
Lelket magasba repítő fény.
Avar lepi a pihenőpad kövét.

Csendesen el baktatott az idő.
Új ég ül az enyészet szekerén.
Kéklő derűt festve lelkem egén. 

Szerelmi vágy, jaja messze már.
Nyugalomba a szív, szava némaság.
Mosolyogva sárgálló őszi szép-virág. 

Fűközt, talán, lassan elkéstél már.
Nem hajt a hév, kék-szemed szép.
Levelek illatán jött az elengedés. 

Nincsen akarás, lehullt a takarás.
Levételen a faág, mégis szépen áll.
Istenféle, emelt fővel, tisztán vár. 


Golgota

Körülzsong valami vágy,
ölelni mély sírokon át
lelkek komor áradatát.
Kik sírnak, vágyják a Halált,
nem tudván: alkonytájt
bíborban a hamvas táj.
Ácsolatát a keresztnek,
a Vér: vörös zászlóként lengte be.
Fölhasadt az ég, áttört a Fény,
drága vér lemosta a világ bűnét,
Jézus, Krisztussá emelkedett.
Örök, szomjoltó Életvíz fakadt,
benne minden lélek megtisztulhat.
Fel, s Vele égben, örökké élhet,
Isten fénye, Krisztuson át éltet.
Leszállt hozzánk a Világosság,
a Bűntelen, kijelentve az Atyát.
Bűnünk a kereszt tüzében égett,
végigjárta utunk javát, a Golgotát.
Mi, * Cirenei Simonok, ami maradt:
vonakodunk vinni magunk terhét,
pedig kevés, testünkön a járom
szeretettel bélelt, mégis fáj
és nehéz!

/ *Lukács. 23/26/


Gyászmenet

Berreg az autó, megállt az óra.
Ölelő kezek összekulcsolódva.
Megállt, nem jár, feszesen áll.
Gyászban ballag egy kis család.
Az idő már más dimenzióban jár.
Lassan halad, sírnál egyszer megáll.
Leáll, nem berreg a gyászautó már.
Égető kék szemed örökre lecsukódva.
Ősz hajadat a nap már nem csillogtatja.
Lezárták fedelét, kötelek feszülnek.
Koppan, pereg a föld örök takarója.
Koporsód elfedi a rög, virágok soka.
Gyermekeid, unokáid, rokonaid,
Itt állnak sírod előtt, mind sorba.
Bennük emlékeid örökre oldódva.
Három szó most szívükből felszáll:
Nyugodj örök békében, nyugalomban!


Tűnődve magamban, magunkon.
Az életünk egy-kettőre hogy elillan.
Szaladó éveinkben vajon mire futotta?
Bújtad Te is a rejtvények egész sorát,
A nagy rejtélyt megfejtetted-e ugyan?
Ezer kereszt, rejtvénye a szónak.
Vízszintes sor, Élet, négy kocka.
Megélted-e, Szeretet, hét pontban?
Hány szóban írtad, írod most már?
Isten előtt hittel, örökre meghajolva.
Szeretet, függőleges, csupán hét kocka.
Vajon értjük-e Istent örök-módra?
Gondolatban emlékeid végigfutnak.
Szép világba kívánlak, Örök honba.
Tekints a Fényre, annak magaslataira.
Krisztus, Megváltónk segítse útjaidat!


Hajnali gondolat

Álmosan bólogat a hajnal,
madárdalban fürdik a pirosló ég alja.
Gondos kertek ékjei illatukat szórják.
Sokszínű szépségét
kezem, szemem végigsimítják.
Átfut rajtam valami gondolat:
Felölelve, aranyzsinórral,
Egy pompás csokorral,
harmat-csatakosan ajtód előtt kopogok.
Vázád, tőle napod, szirmok illatában:
mily gyönyörű lenne e hajnalod!


Hajnali kocogás

A hajnal, kora puha fénye.
Izzik a reggel, verőfényes.
Tónak tükre, selymes ölelése.
Sárgult levelek; múló fények.
Lassan az Ősz, hideg télre ébred.
Nosza, fussatok velem, őszi szépek!
Lomb-hullott fák, színevesztett éden.
Lüktet a szíven, gondolatom fut erdejébe.
Ó, természet! Aludni térsz, tavaszt álmodni.
Egy új hajnalt, amit az égi Fény éltet.
Múló világ- futok-futok - álmodj értem…


Halottainkra emlékezünk

"Holtak" halottai, sírokon ezernyi virág,
Sírhanton mécsesek, világlik a túlvilág.
Megbékélt szív, benne ölelő tűz, imák.

Óh, ti szépek, sírokon túl is megigéztek.
Ti, kik, öleltetek, szeretve lángolt szívetek.
Csókotok mámort, örömtüzet gyújtva égett.

Most itt szunnyadtok, Veletek élő múltunk,
Életünk szövedéke, most rezdül és emlékez.
Fénybe olvadó millió hant, szívünkben éltek.

Szerelmek, anyák, mind, kiktől él ez a világ.
Megnyugvás lengje át lelketek; gyertyák melege,
Fény, örök szeretet, őrizzük szerető szívetek.

Békesség, Istenszeretet legyen örökre veletek.


Hangtalan emlék

Szendereg az esti fény.
Neszek lassan ébrednek.
Pattog az esti elárvulás.
Nyújtózik a szekrény,
reccsenve ásít az ágy.
Motoszkál egy bogár.
A szél susogva beszél,
függönnyel táncot jár.

Rám ül egy zsongó érzés.
Elhal a napi rőt jajongás.
Szívem a múltban kalapál.
Hol lehetsz te, Zsongás?
Perzselő érintésű talány.
Hol vagy te, szerelem?
Hol vagy most, te Lány,
Ifjúságom izzó vágya?
Szép szemed fényében
vajon ott vagyok még?

Talán, néha te is elrévedsz,
nézve a néma semmibe.
Gondolatodban előkerül,
egy nyárfényű ragyogás.
Talán könnyed is csordul.
Vagy az őszi fehér fényben
illat-szirmával elszállt a nyár?
Talán, talán; vagy mint én,
most, Te is gondolsz Rám.


Három sárga rózsa

Kezemben három sárga rózsa,
Templomunk sápadt harangja
Anyám lelkéért szól.
Arcodon békés csend.
Kezed nem nyújtod a rózsámért
Rád helyezem, utadon kísér.
Vele viszed könnyemet.
Múltat, életet adtál,
Most marad az űr és a magány.
Te csak menj. Fáradt szíved
Nyugalomra, békére vágy.
Utad itt véget ért, vár az ég.
Három rózsám kísér:
Szeretet, Béke és Öröklét,
Melyet átölel az isteni örök Fény.


Hársfavirágok

Ezüst fényű hársfavirágok,
hold veti fényét rátok.
Illatotokkal messze szálltok,
bódítóan vonz a virágotok.
Ide járnak szerelmes párok,
ölelkezve, holdat látni.
Hársfa-virágágyban együtt hálni,
kelő nappal együtt járni.
Fut a lány, kergeti a vágy,
virág-koszorúval a haján.
Messze száll, pillangó után jár,
csillan a fény nedves ajakán.
Öleli őt a fény, egy derék legény,
hűs patakban lelnek enyhülést.
Így jár a fény, napnak kerekén,
hársfa tövén lassan leszáll az éj.
Álomba merül egy örök emlék.


Havas reggel

Letűntek nyárnak nevető színei.
Lomb-hullott alom a harsány élet.
Almok színes halma fehér prémben.
Hófedtetáj, ünneplőben a szálas fák.
Borzolt tollal kuporog a piciny világ.
Letűnt a nyári hév, messze az őszi szép.
Télnek ölelő csókjától szendereg a lét.
Álmodván egy új tavaszt, egy végtelen nyárt.
Egy megújuló, virágillatos, fénylő csodát.
Mindig elhal és újra megújul e táj.
Vég nélkül küzdő, reményteli ez a világ.


Hétszer hét

Krisztusom! Soká búsultam
szerelmek után futkostam.
vágytam egy boldogító szóra.
elismerést adó, lelket adóra.
fényhozó, szerelmes szívre.
tékozló, buta, önző vágyálmok.
mind a szívben tőrrel jártok.
tizenkét csillagjegy fordult.
hétszer hét, lejárt a sötét éj.
Atyám hozzád vissza vágyom.
Te, aki mindig mellettem álltál. 
szememre semmit nem hánytál.
rám bíztad a szót, a megbocsátót.
elengedek mindent ami fájt.
követlek, szakításhoz adj erőt.
sebemre gyógyírt, lelket mely bír.
magány velem jár, kérlek, várj!
megjövök, szívemben élsz, kiálts:
mond újra, mesélj, hogy úgy van.
lejárt a törvények útja, velem jársz.
a Te utadon , bízom meglátom:
úton felénk maga Isten siet ! 
Félelem ül a világon, tűz ég, 
itt nincs nyugvás, békesség.
Isten ölén lesz Örök pihenés.
Ha, lejár az időm, lelkem kész!


Hidak

Hidak az álmokból a végtelenbe vezetnek:
Virradatra messze az ég alá feslenek.
A föld pora elnyeli az ég harmatát;
Alant a világ, benne, a mélyben lakó tékozlók:
Beáramló Istenfényét malmaikba hajtják.
Széles nagy hidak a világ partjain ülnek:
Átívelnek mélybe-égbe: a mulandó teremtésbe.
A víz sodrába az emberek belevesznek.
Lesznek parttalan, égben szülten magtalan.
Miként a nagy mellett veszni látszik a kicsi:
Világból kivisz a nincs, az égből kapott kincs.
A Híd mely átvezet az árnyba szőtt hatalmasok egén.
Ahol van a végtelen, a tértelen, a mindenben ragyogás,
Örökké mozgó, mozdulatlan Istenvilág.


Hol van

Hol van az, az egy szó,
Felhőtlen, tiszta gondolat,
Mely megszüli az utat?
Hol van az a valami,
Amitől megremeg a test?
Hol maradsz én Istenem?!
Világosság örök fény-arca,
Tekintő szemeim Téged kutatnak!
A zsongásokat elnyomó egyetlen Egyet!
Aki a Téboly verméből kivezet.

(válasz)

A villámlásban zengem, a szellőben susogok.
A zöld levélben írom, virág illatában neked üzenek.
Veled beszélek a zúgó szélben, felhőtlen tiszta égen

A sötét, végtelen csillagos égen rajzolt jelekkel.
Hajnal, madárdalban ébred; fényben, a dal örömében.
Benne vagyok, veled vagyok, csak keress!
Az, az egy szó, amit keresel: SZERETET.


Hold születése

Ragyogó Hold fenn az égen.
Boldogan néz a föld színére.
Szerelme nagy, fogy a fénye.
Kerek arca sarlóvá válik szépen.
Kicsit ringatózik tó vizében,
Belefeledkezik a múló létbe.
Eltűnődik a végtelen messzeségen.
Lassan átadja helyét az újholdnak,
Kéklő tó vizén, hadd ringatózzék az új élet.


Holló és Galamb

Kéklő ég,
tükrét egy galamb hasítja szét.
Szelíd szerelmes ábránd:
Dalt remeg a szél.
Vágyat a kéklő ég felé.

Holló szállj!
Sötét felhők hátán.
Anyag, benne vágy,
Énem, messze van már.
Holló, csak szállj.
Vihar szárnyán.
Üres a tarisznyám.

Galamb a kéklő égből száll alá.
A holló a földről, felhő a határ.
Bennem a vágy száll,
Kéklőég és végtelen a határ.
Nincs tarisznyám!
Szellem-lelkem, galambbal száll.
Fenn a béke, tiszta, sugárzó fénye vár.


Holnap fénye

Tónak mélye: benne lényem.
Bánat, sötét élet lehúz fenekére. 
Magasba szökken, öröm röppen.

Zöld, kicsi tavam: lelkem tükre,
Lágyan ringat. Dalt susogó nád,
Benne tündérmese békességet ad.

Öreg Isten-szeme fentről éltet.
Tónak szíve bennem lüktető élet.
Föld-anya hord boldog öleléssel.

Nappalok mélye - örömbe repülése.
Magamban vajúdó holnap fénye.
Álmodok, nyíló virág reményével.


Hosszú kerti út

Hosszú kerti út, malmok, házak.
Kőomlásból kinőtt magas várak.
Jegenyék állnak, szépen vigyázva.
Út kövét a szél széjjel ne tépázza.
Állnak, mint a templomok, balsorsú várak.
Egy életen át csendben, magányban.

Várva, kedves jöttét egy Virágnak.
Kora őszi tájban, szél-lengte ruhában.
Szirom-haja őszben csillanó arany.
Kéklő szeméből felhőtlen ég fakad.
Jötte fény, eltűnik előle a holdas éj.
Élővíz fakad, tör át a kövek résén.

Te szép, fénybe öltözött tünemény.
Nyárnak vágya, télnek titkos magánya.
Ősznek gyönyörű, nap sárga virága. 
Jöjj, siess! Nélküled üresen kong a vár.
Végtelen a világ, benne egy sóhaj száll.
Egy kopár világ, Téged ünnepel a táj.

--Tavasz jöjj, siess, bomolj Új világ!---


Hová lett?

Virágokra vágytam.
Szép tavaszra vártam.
Repülni, széllel szállva.
Megölelni lombos fákat.
Rálelni, legszebb virágszálra.
Fürödni, fénye illatában.
Hinni, nem lesz vége ennek a nyárnak.
Levelek sárgán; a szélben vágyak.
Hull alá az őszi tájban......
Hová lett, szívem boldogsága?
Hová lett, szerelmed?
A szavak szállnak.
Elillant, talán szíved sosem látta.
Hol vagy Nyár?
Hamis világ, megint megcsaltál!

 

Hová lett a Te lelked?

Hol a Te a hajnalod, a Nap, mely beragyogja oltárodat? 
Istened porban hever, a szemed az aranyborjún pihen. 
Rezzenj káprázatból, megszédült voltodból! 
A kárpit elszakadt! 
A szöget verték tiszta kézbe és átdöfték oldalát
a Szentnek, ki érted is vállalta a keresztet. 
Szállt a poklokra, majd az égbe, 
hogy utad legyen az Isten harmatos egébe, 
hogy engesztelést nyerj a mindenségbe, 
helyed legyen a léten túl, az öröklétben. 

Amíg az éj és csak a hold a fénye, addig van reményed. 
A hajnal közel, új napra virrad és a világosság, 
A sötétet kiűzve beragyogja az új eget. 
Leborulsz a földre és az elnyel. 
Régi test az új létben, tűzben ég el. 
Nem olthatod szomjad Isten hűs vizében. 
Mint megvalósulatlan mag, visszatérsz 
Egy új nap virradatra, Isten keblére. 

Engedd kezedből a múló világot, ragadd meg az újat. 
Öltözz fel, a ragyogó Isten fényében. 
Add oda magad és megnyered azt, 
Veszendőben a veszendőt,
Veszítsd el a régit, és életed kapsz. 
A halottak feltámadnak, kik halálban voltak, 
És ím, élnek: halandó test testté lett
Isten szeretet-fényében. 
Ne várj, vedd fel a kereszted, 
Miként tették érted: az utad magadnak kell bejárjad. 
Nincs, ki járja helyetted, magadnak kell pokolra szállnod, 
Hogy a sötét benned
- a szeretet hétszer hét bíbor-útján - semmivé váljon.

Így legyen!


Hóvirág

Hideg tavaszi reggel, erdőszélen
Hóvirág nyílik avar közt szépen.
Felcsillan szemem, remeg a szívem.
Ölelném, fognám, szaladva vinném,
Szerelmen kezébe csókkal tenném.
Hóvirág remegi a hajnali fényben:
Hagyd az avart, a múltat az éjben.
Nincs, ki szeressen már régen.
Mint a tél, szerelmed elment rég.
Bizony rég - szememben könnycsepp ég.
Még kerget, csapong bennem a szél.
Nyári üde éj, messze van az a szép.
Te csak maradj, kék ég ölel még.
Én meg ballagok, vár a Verőfény......


Húsvéti köszöntő

Arany fényű kora hajnalon,
vígan ömlő hegyi patakok.
Hozzájuk siettem nehéz utakon.
Kérve: áldást, örök szívnek árján,
- elárvult Szép lány , nyíló virágszál -
elhoztam néked, járván, élő vizet, szállván,
meglocsolni, hogy többé meg ne szomjazzál.
Istenszeretet hegyén, soha ne hervadozzál!
Húsvéti ünnepeket várván, örömben virágozzál!


Húsvétra

Versem neked szól, rég szomjazod.
Itt van a csókváró szép Hajnalunk.
Örök feltámadás; földi alkonyunk.
Még hajnalonként csontig hatol,
Dacol a múltkergető jeges szél.
Lágy napsugárra ébred a teremtés.
Harsány smaragd csóktól ittas a fű.
Nap arany ölén sárga-virág zsendül.
Reszket a múlás, győz a halálon az Élet!
Adatott drága zálog, vele föltámadásunk.

Húsvét! Némelyeknek legenda, régi kép.
Bennem himnusz: szunnyadó föld ölén
Magnak bomló csontja, dalra ébredt élet.
Könnyű illat ébreszt, szárnyán visz az élet.
Valahol a messzeségben, éji nap szegletében.
Égi Szépem, felem, jázminillatom, éji fényem.
Az eget kérem: élő harmat hintse hajnalod,
Fény járja át kincses, kicsi virágos ablakod.
Kerted, szíved, benne gyémánt szigeted.
Örök ígéret fénye égjen, Benned éljen a Kikelet.

********************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.