Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versválogatás

Nőnapi Köszöntő

Mezítelen, pőre holnap,
kiált a lomha hold ma:
Bíborban a bódult világ
a csípős szél is vidám.
Ünneplőbe öltözött a táj. 
Illően köszönteni kíván! 
Kezét nyújtja; éled a polaritás! 
Férfi szíve, hangosan kiállt:
Vágylak Nő, fénylő kő,
szívem, érted: örök égő hő! 
Lángja, öled örömén,
karod, benne élő ölelő.
Szép szemed, mint égkő.
Ég színe, veled örök kéklő.
Virágillat járja át az erdőt.
Köszöntelek most fénylőm:
Boldog Nőnapot, megannyi, drága ék-kő!

 

 

Kicsiny Fényvirág
 
Átsütött a Nap a fákon, 
Sok-sok törékeny pici ágon.
Megnyugodott egy szerelmes páron. 
Cirógatta a lánynak homlokát,
Meg megcsillant a csóktól nedves ajakán. 
Megszédült a legény,
Szemében tükröződött a csillagos ég.
A lánynak éjszemén, mint remegő érzés,
Átsuhant egy apró, pici fény.
S szíve alá beköltözött egy égi tünemény.
A fény, a tűz, az édes nedv,
Lassan naggyá gömbölyödött a szerelem. 
 
Kicsiny Fényvirág!
Napból született égi vágy. 
Hát kicsalogatott e lármás világ.
Kincs vagy itt, a legszebb ajándék.
Várt már számos szerető szív.
Csak sírj, mond el bánatod!
Talán a földi fény megbántott.
Ne félj, fogják kezed, veled az ég.
A mindig szerető anyaszív.
Egy erős kar, Apa, aki mindig takar.
Csak bátran, legyen e föld jászlad,
Amiből kihajt a mag, az égig érő csodafa
Járd utad a fényben, mint a Nap.
Isten, ha benne reményed,
Mindvégig veled tart. 

 

 

Fényvirág

Fényvirág az éji fényben,
harmat csóktól fénylik a sötétségben.
A hold mosolyogva áldja,
gyámolítva félti: ne félj kis virág, 
a hajnal tűzből pattan, lángja éget,
de, így válsz újra, Isten gyermekévé!

 

Én vagyok a kút

Én vagyok a kút, aki inni ad.
Bennem van a mélység.
Tükröződik a magasztos kék ég.
Bennem van az Élet, 
Szomjoltó égi nedv.
Az örök kikelet.
Bennem a Szeretet.
Igyál belőlem, nem szomjazol
Többé, sohasem....


Viskó

Viskó, rozoga ház.
Szívem kiált; csordultig a vágy.
Merre vagy élet, 
Merre vagy Szerelmes 'lány'?
Düledező viskó,
Szél-felkapott szalmaszál.
Vigyél, hajszolj
Széllel sodró, új 'Teremtővilág'.
Öled éget, csókod nektár.
Széllel tépett öreg ház.
Ölelő két karod;
Vége, lebomlott a régi.
Fénylik az új:
Szegletkőn megvetett Örök-ház!
Szeretet-szerelem.
Közepében mindörökre Isten áll.


Vízöntő

Berzenkedő nap felhő mögött:
Alszod álmod? Nem látod? Odalenn
Reszket a zöld levelű, friss tavasz.
Virágok szűz csókja: nyílik vágyuk.
Merüljön sugarad: termékennyé váljon!
Döngicsélő méhek porzásra készek.
Ébredő örömű, boldog természet!
Esztelen nemzések, parányi fények.
Az ember: enyészet szürke képe.
Öle öröme: maghullás, satnya élet.

 


Vár

békés csend, elveszett kor.
elült a vad vihar, néma a Vár.
az idő falain szélként jár 
dicső régmúlt, sokáig várt.
Véres csaták; az eső szitál.
ezernyi halál, fala még áll.
mint kőtáblán hősök neve,
szavuk némán neked kiált.
Állj meg, Ember, ne tovább!
dicső küzdelmük Fényben,
eljött, itt van a Megváltás!


Vesztes

Sokasodnak a fellegek,
vigadnak az emberek.
Arénában nagy a küzdelem,
arcokon csattanó ütlegek.
Őrjöng a nép, korlátot tép.
Csak vér! Üsd még!
Kell a kéj, verjék, itt az éj.
Tobzódik az alantas vér.

Sokadalom, benne a hatalom,
tombol még. Lejárt, időt kér.
Fetreng, véres nyála fröccsen,
habzsol, csahol!

Hol a diadalod?

Kéjtől remegsz, Fénytől reszketsz.
A hajnali fény lesz a te veszted!
Sötét világ, hidd el, Te leszel a vesztes!


Vízöntő

Berzenkedő nap felhő mögött:
Alszod álmod? Nem látod? Odalenn
Reszket a zöld levelű, friss tavasz.
Virágok szűz csókja: nyílik vágyuk.
Merüljön sugarad: termékennyé váljon!
Döngicsélő méhek porzásra készek.
Ébredő örömű, boldog természet!
Esztelen nemzések, parányi fények.
Az ember: enyészet szürke képe.
Öle öröme: maghullás, satnya élet.
Napnak szeme ellenszegül érte.
Ébredj, lelked virágzásra készen!
Engedd szíved: Szellem-napra nézzen!
Parány Krisztus-mag tüze égjen.
Nehéz felhő, makacskodó éned.
Hagyd a Napot – fényét - benned:
Szürke holdas éjjelt. Hajnal ébred.
Korsóvivő ember csillaga az égen.
Eljött az időnk, nászra hív az Éden!

 

Vajúdó új világ

Halkan szól egy végtelen dallam.
Reszkető szél, csendben hallgat.
Vívódó világ, harsányan kiált:
Romban a múlt, tűzben az út!
„Sötét” valami jobb világról vitáz.

Zsíros az arany; hebeg a Magas.
Millióan úton; vigyorog az alant.
Eszenyi zsíros falat, dől az arany.
Ami marad: süvöltő szélben a falak.
Felfordult, koldusbotra juttatott világ.
Lassan épül az a karám; Sötét világ!

Halkan szól egy végtelen dallam:
A korhatag hamvad; szívekben van a dallam.
Vágyak hevében, milliókban tűz sarjad.
Élő éled, üszkön tapos, Fénybe réved.
Újvilág születik a mindenségben!


Vadvizek 

Szelíd szó, benne mégis rettenet. 
Vadvizek zúgnak, harsonák zengnek. 
Az élet, lelket rettentve, vájja, mélyen, 
Istentelen „dalát” jámbor kövekbe. 
Benne vicsorog a halál. Vége lesz talán!? 
Itt a part, csendes, ábrándos magány. 
Benne Hitem: csendes vizű sodrás. 
Zúgjatok vadvizek, nem rettenek! 
Velem a Mindenség Örök-istene. 
Lágy habjaiban van ringó álmom, 
Csapkodó hullámok, éles sodrások. 
Istenem! Veled élem boldog világom.


Úton felém

Mint a fény, áttöri sűrű erdő rejtekét,
A szív megrezdül hangod kellemén.
A mosoly, szád szegletén, szemed kékjén,
Örök álom, melyben ringatódzik a fény.
Elalél benned a test, szív szapora ritmust ver,
Lelkem szárnyakon száll a végtelen tér felé,
Mikor látom, ringó járásod az úton felém.


Új világ

Sarjad a vetés, szívkalásza lassan beér.
Lenge szél, dala egy szép, új világról regél.
Érett a kalász, énekel a határ, jön az aratás.
Aratók serege, oly régen erre az időre várt.
Jöjj, légy arató: én a kaszás, marokszedő lány. 
Újkorra megért a világ, bő termést ígér a nyár.
Csókom tiéd, rebbenő madár, virágkoszorús lány.
Emelkedik, remeg a világ, sebesek a kaszák.
Fúj a szél, gyűlik a nemes-mag, a polyva száll.
Csépeli a világ önmagát; konkoly a magtól elvált.
Jöjj párom, Szép leány: vár ránk egy Újvilág!


Új csillag az égen

Lám, mily könnyed az új hajnal-dallam!
Némán sóhajt, búcsút int az ég csillaga.
Ő megy, szelíd mosolya lassan dalba réved:
Örök égi testvérem, vigyázd földi Szépem!
Árva még e gyermek, dajkáltam, ringattam.
Ó, szeresd, kérlek! Hajnalod hangjára újjáéled.
Aranyfényedben ébreszd, szárítsd fel könnyét, 
Ábrád ezer argumentumának erejében éltesd!
Gyermekből, benned felnőtté lesz, szeresd, kérlek!


Tél illata

Borzong a test, zenél az éji szél, 
kopár dombtetőn alkonyt fest az ég.
Ködben a táj, fehér hó illata száll.
Szürke ruháját felöltötte a világ.
Eltűnt a kékség az ölelő szépség.
Felhő takarja, nehéz ólomszürkeség.
Szerelmem, Napom, fázom nagyon.
Lehúz a mély, csókja hideg nyirok.
Cinege köszönt be az ablakomon.
Sárga-szépem, lám, hát te is érzed.
Mily messze futott az égkéksége.
Ölelnélek, veled reszket a lélek.
A Tavasz illatát hozta el szépséged.


Tavasz

Bomlik a háló, indul a vándor.
Sodródó halom, nincs már alom.
Út szegélye, szélfútta vigalom.
Vezet az út, földporán túl, lélek az úr.
Lepkék szállnak boldogan párban.
Szemeiben egy mosolygós kép van.
Szelíd szó, egy faág, fészkelő madár,
A magaslatokból dala hozzám leszáll.
Szívem újfent szabad és jő a tavasz.
Virág, benne veled egy új életszakasz….
Szeress, mint én, égjünk bölcsesség tüzén.
Addig, amíg a Fény örökre el nem ragad…


Tavasz

Siet, simogat; Bánat riogat.
Letörnek a hasztalan ágak; 
pattan a rügye a sudár fának.
Zöldfűben fehér virág táncát járja.
Éled az Élet, rigók dalra vágynak.
Hunyorít a kora virág,
nap a szemét bántja.
Virágillat járja át a tájat.

Ébredj Élet, napnak fénye!
Járd át valamennyi völgyet.
Lehelj élőéletet valamennyi köbe.
Viruljon tőled; csókod legyen pőre. 
Újuljon a világ, ringó ezer virág.
Tavasz élte, benne Fényem.
Veled együtt járjon át a létet.


Tánc

Oly gyönyörű a világ,
ha benne, velem táncot jársz.
Pörgünk, forgunk, repülőnk;
olykor összeér a szánk.
Gyere szálljunk még,
a dal, a zene még jár!
Lelkünk a fellegekben,
az ég kékjén, mint a madár száll.


Szikra

Duruzsol a kályha, pattan a parázs.
Kőpadlón a szikra vöröslőn táncot jár. 
Szökken, röppen, halványul csöndben.
Újak jönnek, tűz játéka szívós, könnyed.
 
Nyugszik a tűz vöröslőn lankadó fénye. 
Hamvába takaródzva álmodik szépen.
Kora-fény, padlón fekszik a szikra nép.
Fújja őket, ajtórésén betóduló hideg szél……


Szeretlek

Tűz égeti a fákat, sárgák, barnák az ágak.
Felvette az őszi táj, színes, ünneplő ruháját.
Szőke szalmaszál, magját adta, tarlón vár.
Mezítelen lábbal, rajta a Nap,  víg táncot jár.
Veled futott a nap, bársonyos est, esős hajnalok.
Hogy elszálltak, veled e gyönyörű víg napok.
Szeretlek, szerelemem: Pirosló, Szép Hajnalom!


Siess, visz a szél

Siess, visz a szél, szemed kék-tengerén!
Száll a hajad, aranyló kalász, égető Fény.
Éji fényben: virágillat, jöjj, áradj felém!
Hallgat a harang, csendül belül a vigasz.
Hangtalan az ima, szívedben élő rózsa, igaz.
Kék-tenger nyugodt sodra, visz a magaslatokba.
Kék ég, Veled égek, a földtengerével összeérve.
Álmok vizén ringatózva, hajnalhajón visszatérek


Régi temető

Parlagon nyomtalan hantok.
Gyér fű, megsárgult csontok.
Kidőlt falak, álmodó falvak. 
A harang csendben hallgat.

Dőlt kereszt márvány halma.
Valaha éltek, kőtömbre véstek.
Nevek, megtört kőlapon égnek. 
Nyughelyük porladó ’örök-élet’.

Régmúlt a testekkel a mélyben.
Hamvad az emlékezet ködében.
Égben a Lélek nyugalomban élhet.
Temető, békés enyészetbe mélyed.

Feszül a korszak, zsong a világ.
Lármája nagy, csontokon hág.
Valaha itt élt, ma önmagán jár.
Majdan takar, rajta barna avar.
Jeltelen sír; a föld mindent takar.


Rajzolok

Tüzet iszom, porba rajzolok.
Kinek mondjam, búsulok!
Kerge szélnek elmondom:
Téged vágylak kéklő ormokon!
Zöld fűben virágként imbolyogsz.
Te lennél az, kit a szárnyaló szélt adod?


Ősz

Ősz szekerén a bakon,
avarba hulló, baktató szép napok.
Erdők fái bennetek járok.
Színetek zöldje, üstökötök ékesség.
Amerre a szem ellát:
megannyi színbe réved.
Aranyló messzeségek:
vörösben, sárgában égnek.
Lehullott a fák nyári büszkesége.
Aludni tér, álmodjon szépet!
Új tavaszt, szerelmest Véled!
Ne hagyj - Természet - árván éljek!
Ébredjek, Új fény ébredésre……
Rajzolok, lélektüze éget, ezt fájlalom!


Örök-tánc

Tűzben ég, vöröslik az ég alja.
Serken a táj, dalol egy kismadár.
Szólítja társait; ébredj örök világ!
Lassan fénybe borul az álmos táj.
Jöjj Fény, ébredj újjá késő világ!
Még vörösen hajt, virágzik a virág.
Izzik még a Fényvirág, él ez a nyár.
Hanem hát: lesz még sok tavasz.
Lesz még fény, virágba borulás! 
Porból felemelkedés, Örök-tánc!


Öreg-barátom

A mezítelen éjben a múlt lángnyelvként éget.
Vakít a fehér-lap, róják soraikat a néma glédák.
Megelevenedik a jelen, beszél a múltnak szava.
Igazodnak a feszülések, eltűnnek a repedések.
Rózsaszín köd felszáll, elillan a képzetek erdejében.

Szenved egy lélek, megtörte az élet, némán néz,
Méla homály, üresség ül kék, nagy szemében.
Alig egy méter, a fal, az ágy és lassan itt a vége.
Kietlen a magány, mint a mezítelent a tarló éget.
Egy hang kiált: némák, akik hallják, konok élet!

Bábként teng a valaha mozgató test a kézzel.
Vöröslik a szem, könnycsatornán átsejlik az élet érzet. 
Megdőlt szekér, kereke kapaszkodik az esti fényben.
Szabadon jár az elme, pörög ide-oda az időtlenségben. 
Öregember fut, gyermeki örömben vicsorog a nevetése.
Hol kalandozik, már csak ö tudja; jajong a szívverése. 


Néha nézlek
 
Néha nézlek, ragyogó szemed tüze éget. 
Csillog rajta, játékos örömnek ezer fénye, 
Ébredő hajnalnak, végtelen tüneménye. 
Bársonyos búgóhangod áttöri a végtelen éjjelt. 
Önfeledt gyermekként a felhőtlen égre nézel. 
Barátja vagy a szélnek, csillapodik, ha úgy kéred. 
De, törik a kő, izzó parázs szikrája pattan széjjel. 
Néha nézlek, tűnődve látom, lelked milyen fényes!


Mindennapi harcunk

Mily csend, mily valós hatalom,
nyiladozó kék-virág a fényben.
Reggel még árván, búban alélt,
fényszivárványban öltözve éledt,
illatával ajándékozva a földet.

Neked adnám, ha bírnám titkát.
Könnyek helyett harmat hinti arcát.
Nem dacol, nem tagad, éli napját.
Titkokkal bán, bontja élet szirmát.
Sírok hantján vágya múltat áthág.

Még szárba szökő, bimbózó virág,
már kecses szárlevele neked int.
Figyeld a formát, levelek számát.
Nem talány, benne a formálódó
létezés örök egysége nászban áll.

Nem a balgatag önző hatalom,
hanem a szeretet örök zöldje,
a nemesedni vágyó anyag rezeg
a dalban álló örök teremtéssel!
Csak mi, talmi vakok, rest fülű
akarások, sírunk mind, szüntelen.

Harcban állunk folyvást a világgal.
Hisszük: a törvény, a mindenség
Örök összhangja igazodik hozzánk.
Nyílik a virág, kelő nappal jár,
tudván: a mindenség az Úrban,
a megváltó Örök reményében áll.


Merengés

Ezer szála, gyökere a fának,
ujjaink összefonódva egyé váltak. 
Megcsendesedve nézzük a tájat. 
Visszatetszik bánatunk délibábja. 
Fának letört ágán merengünk.
Pedig tudjuk, ágak száza, 
aláhullva, égeti el a fájdalmainkat.
Hol vannak hát, álmaink, tiéd, enyém?
Csontos karjainkkal ölelni már nem tudunk rég.
Mi csak ülünk, ülünk és nézzük a megtépázott ágat:
Kopasz, levételen, sárga alomba hullott vágyainkat.


Magányos fa

Zúg a szél, vihar e világ!
Árván álló fa, örök imák.
Milliónyi fűszál, ballag a diák.
Hajol a fa, hasztalan viták.
Merre vagy, Te, büszke ében?
Hasad a hajnal, aranyló fényben
Legyél Te, aki szeret szépen.
Nem bánd, ha a fénybe nézek.
Fenn az ég, lassan egyre kékebb.
Hajlongok a világ tengerében.
Ezer a fa, erőben ritkán jár a nap.
Nincs ott, itt van menedékem.
Ében-éj, illatodat hozza a szél.
Álmoddal álmodok, hideg a tél.
Ölel két karom, mindörökké!


Legyél velem

Bár a táj kopár, sárgák a délceg fák.
Kéklik az ég, még verőfényben a világ.
A huncut napfény az őszbe játszadozni jár.
Zöld fűben bújik ezer-sok színpompás virág.
Kékek, sárgák, őszi fénybe bíborló lilák.
Itt- ott fehérek, egyhez lehajoltam egészen.
Rám nézett merészen, belenézett a szemembe.
Kékszemű, pompás virágszál, eszembe jutottál.
A gyönyörűséges mosolyod velem járt.
Neked küldöm ezt a lilát, sárgát, kéket.
Megannyi virágszálát e zöldellő rétnek.
Lelked fénye ragyogjon be minden résen.
Legyél velem e magányos, kóborló létben.


Kő a kőnek 

Üzen a kő a kőnek,
Márvány véset az „élőnek”
Gyertyák ezer fénye,
Szívben íródott, szerető ének.
Emlékek, könnybe lábadt szemek;
Valaha, szívetek melegével,
Karotok ölelt, föld takar örökre.

Kő a kőnek, ma szirmok élője:
Porlik csontunk, kövön lesz a véset.
Addig Szeress, nyíljanak az egek.
Szívetekben legyen béke, ölelő „harag”

Kő a kőnek! Szívünk kő, benne fogan a véset,
Meghaltál, ennyi hát a testi léted.
Kő a kőnek: Élő szív, Szellem-lélek. 
Krisztus keresztje, vezessen Golgotád hegyére!

Kő a kőnek: csontok, megtört élet.
Szívetekben az élő Szó, véset:
Porló kövön nem lesz többet véset.
Krisztus váltsága, hazavezet az Élő Fénybe:
Isten, Örök, neked szánt, Teremtésébe… 


Kalász a koszorúnk

Ringatózik a kalász, benne egy árva virág.
Száraz a nyár, szomjas a föld, esőt kíván.
Ó, te, Szerelmes virág, harmatot igyál.
Nézz az égre, szívem harmata hull reád. 
Csóknedvével, szellőt kérve, ölel fényem.
Ugye, Te is érzed? Szeress, Te is kérlek!
Sokasodik a felhő, az idő, lassan esőre áll.
Lemossa arcod könnyét, vigyázok rád.
Melletted állok, fordulj felém, kicsi szomorú. 
Nem leszel elárvultan, kalász a mi koszorúnk!


Istenem 

Mint gyertya kanócát a fény,
Földünket a mágneses erőtér,
A mindenséget az isteni fény,
Úgy öleli szívünket körül
Jézus – krisztus szeretet-sugara.

Fényt gyújtva rezdül bennünk
A parány Krisztus-mag.
Fényében megmutatja hatalmát.
Örömtáncra hív, a boldogság dalára,
Vele vár a menyegző isteni örök hazába.

Istenem segíts, ne vétsek a táncban,
Örök Házad kapuját bizton megtaláljam!
Ím, itt vagyok rég, éget a vágy, hogy bennem élj.
Gyarló testem ingoványban áll,
De szívem nyitva, áramod bennem jár, 
Lelkem szárnyalni Veled vágy!


Hársfavirágok

Ezüst fényű hársfavirágok,
hold veti fényét rátok.
Illatotokkal messze szálltok,
bódítóan vonz a virágotok.
Ide járnak szerelmes párok,
ölelkezve, holdat látni.
Hársfa-virágágyban együtt hálni,
kelő nappal együtt járni.
Fut a lány, kergeti a vágy,
virág-koszorúval a haján.
Messze száll, pillangó után jár,
csillan a fény nedves ajakán.
Öleli őt a fény, egy derék legény,
hűs patakban lelnek enyhülést.
Így jár a fény, napnak kerekén,
hársfa tövén lassan leszáll az éj.
Álomba merül egy örök emlék.


Fűz

Levelekbe simuló őszi szél.
Dalt susog a fűz, halkan hull,
Méla derűvel a sárguló levél. 

Merre vagy tűző nyári szép, 
Lelket magasba repítő fény.
Avar lepi a pihenőpad kövét.

Csendesen el baktatott az idő.
Új ég ül az enyészet szekerén.
Kéklő derűt festve lelkem egén. 

Szerelmi vágy, jaja messze már.
Nyugalomba a szív, szava némaság.
Mosolyogva sárgálló őszi szép-virág. 

Fűközt, talán, lassan elkéstél már.
Nem hajt a hév, kék-szemed szép.
Levelek illatán jött az elengedés. 

Nincsen akarás, lehullt a takarás.
Levételen a faág, mégis szépen áll.
Istenféle, emelt fővel, tisztán vár. 


Futó éjek

Nyíló virágok az égi fényben,
Kéklenek a hó-sivár messzeségben. 

Szárnyon suhan, vakítva éget.
Emlékeim, mindig velem élnek.

Bomlik az út, foszlik az élet.
Még látlak: bár, ködbe révedsz.

Futó éjek; már nem vagy régen.
Elült a vihar, gyertyalángja éled.

Jó ez a meleg, aranyló a fénye.
Bennem ég, viasza lelked szépe.

Vágtázik a szégyen, mezítelen pőre kéjek.
Csontom porlik, elillan a futó széllel.

Felszáll a meleg, párája az égben ébred.
Veled, én: ballagunk a végtelenségben!


Fessél mesét 

Fessél mesét, legyen ám, kalásza!
Rajta Fehér-fénynek örök varázsa.
Aranyszállal szőtt, festővásznad.
Festéked szivárvány, rajta palettán.
Fessél mesét: legyen a tenger égkék.
Napnak tüze kalászé, ringassa a szél!
Szép szemedben tükröződjön a fény.
Fessél, szívedben a parázs egyre égjen!
Lobban, lángolásod tüze, bennem fényed.
Pattanó tűz varázs, repülnek a tűzparipák.
Velünk a vágy a felhőtlen égbe száll.
Lenn zöldellő rét, benne ringó virág tánc.
Velük táncunk, járunk illatuk mámorán.
Ecseted festékéből hajtson égbe érő csodafa.
Ne fess álmot! Lombja alatt, veled vágyom:
Hajnalt várni, más dimenzióban járni.
Ott, örökké, csak szép szemed látni!
Érett kalászok száza, életnek nektárja.
Fessél mesét, benne minden valóra válhat!


Fénysugár

Feszül a sötét éj, mint íj húrja.
Falánk hullámként nyelnek,
Húznak egyre lejjebb, újra.
Hitem gyér-fénye, éjsötétben
Vakság: álmodásom visszfénye.
Velem süllyed a múlt kicsiny szépe.
Vad tenger, sötét éj mélységébe.

Éjsötét, vakká tevő hamis fény.
Szerelmek, boldognak hitt percek:
Múló érzések, vad vihart vertek.
Lehúztok emelkedni nem engedtek.
Láncok ezre köt, húz egyre lejjebb.
Valami fekete torok epedve vár.
Öröktől szakítva elnyelni vágy.

Hamisság: éjben való vak-repülés.
Csak húzz, ránts le a mélybe, de tudd!
Valami van itt a szívem szegletében.
Egy kicsiny fénylő, Istentől való mag.
Reménységem: Örök, Szép Fénysugara.
Amely emel, megtart, az Úr elé vezet.
A mélységed fekete tarkából kivezet.


Ezüst ragyogás

Kanyarog létem útja, porban áll.
Kezdete a múltban rejtve vár.
Nem tart, vigyáz, várva figyel.
Fájva fogott, most örömmel vár.
Kezdet és a cél egy pontban áll:
Ölelő porból égbe visszaszáll.
Szólt egy hang, megölelt a Fény.
Tiszta napnak sugara áttörte az éjt.
Daltól zengett a sötét, felhős ég.
„Hallgass rám: menj, meg ne állj!”
Ezüst ragyogás, múlt hangja remeg:
„fuss, én lelkem, rázd le világ porát!”
Rejtett szoba kulcsa benned ragyog.
Aranyló fényragyogás fátyolt bont.
A hajnali fényben a sötétség messze fut.


Évszakok

Hervadt már az őszi táj,
Rajta most csak a szél jár.
Hordja, fújja a múltat.
Nyárnak, szép, üde zöld,
mára már megsárgult levelét.

Nekem még így is szépek,
Ősz színében öltözött lombjaid.
Érzem a nyár melegben
beléd ivódott szerelmi illat,
bódítóan friss, vonzó ölelését.

Ti, ötvenes gyönyörű asszonyok.
Hamvas őszbe fonódott hajatok.
S talán a ránc, a szemeitek sarkán,
nem ékként rárajzolta a múló lét,
de mosolyotok vele a régi szép.

Eltűnődve, belefeledkezve nézem:
mennyi szép vágy, teli-érzés szállt.
Álmok ébredése, ím, Őszben áll.
A várt, szél kergette levéllel szállt.
Álomba járjátok a perzselő nyárt.

Nektek üzenetem, intve, reménynek:
A tél hidege mindig tavaszt szül, 
Fényszavára, rügyből pattan a virág.
Illatozik nyáron, őszön át és tovaszáll....
Illatozó színvilágában gyönyörködi a világ.

Ébredjen bennetek a szerelmi vágy.
Hagyva, hogy nyíljon a vágyó ajak.
Bódítson a virágotok, fényben éljen.
Öleljétek, ki éjen veletek fénylett.
Akkor, gyönyörű lesz vele az örök-élet.


Est

Oldhatatlan vágy, leszállt az est.
A fény, otthonában magányt keres.
Még egy tollvonás, piros fénypalást.

Sötétbe burkolódzik a hallgatag világ.
Pásztorol a hold, lomhán kullog a fénye.
Botját dobja, szerteszaladó csillagok az égen.

Bús szívem feltekint, mennyi fénylő élet.
Mennyire elapadt, rög kötötte forma világ.
Barát, rohanó élet, elárvultan a sok lélek.

Fények gyúlnak, ablakok mögött zajló élet.
Zúgó gépvilág, szirénák hangja száll az éjben.
Borzongat a szél, jólesőn hűs az ölelése.

Nem zaklat, virágok közt a szellő baktat.
Ti, teliholdnál is szépek, feltörő emléke.
Egy árva, szívemnek szála, lelkem virága.

Messze a szerelem, talmi forma sereglett:
Csokor lett, vetésem üresen, kiált a test.
Fénylő sokaságok, hideg ősszel a sötét-est!

Belőletek egyetlen, lelkemmel lenne egy!
Földembe gyökere élne, öröm legyen lénye.
Sárgán hulló levél, messze még a hajnalfénye.

Vágylak Ékem, mint az élő a napfényt,
Szív a szót, halódó test a Lélek ölelését.
A lét, a Szellemmel való örök egyesülést.

Várlak Téged, Testben ébredt Szépem!
Éji harmat, szívben sarjadó fények magja.
Várlak szüntelen: hajnali fény, ébredésed!


Esőcsepp

Messze vagy, mégis jössz töretlen.
Kerget felém a hallgatag végtelen.
Jössz cseppenként, csapódsz egyként.
Szilánkjaidban csillan a reggeli fény.
Még látom rajzolatod, omló falon.
Elnyelt a vak, szürke, mohó halom.
Tiszavirág nászunk, odalesz álmunk.
Sodor a vágy, bomlik elemeire a világ.
Elhagyott háznak repedésében egy virág...


Embersors

Zörög a falevél, reccsen a fakerék. 
Tengely törik; halkan zengő szél.
Fura idő, csak a ritmusod hallom rég.

Futnak a házak, mezők színe száraz.
Letörtek az ágak, vihar jajjal vágtat.
Dalt hallok, hív a végtelen világba. 

Buta, konok, embernyi üres marok. 
Földet markolod, ülteted magod.
Lehull, elhal, nem lesz oltalom.

Bánatod a dalod, és utad csak rovod.
Talán bolond, szélnek hangja konok?
Miért dalolsz, ha földhangja zokog.

Vizet iszol, szomjad oltod, ég az arcod.
Dacolsz, rohansz, tested sír, lelked halott. 
Koporsódon a föld kopog, nő a halom.

Dúdold dalom, szélnek árja, földnek királya!
Beszéld utam: jég hull, hideg karok várna?
Magnak vágya: Élő, illatos virágjává váljak!

Földbe hullva, szárba szökő, ÉLŐ MAG vagyok. 
Nap csókol, sirat zápor, magok száza nő a rothadásból.
Alászállt embersors; Égnek szava: oda visszavágyok!

 

Éjből a Fénybe

Sötét, nyirkos erdő, fénytelen világ.
Nincs út, ösvény a gaz belepte már.
Fény, mint lidérc, hangja rettenet.
Nincs kiút, félek, örökre itt veszek.
Vezess ki innét én egyetlen Istenem!

Végy egy követ, nézd és tisztogasd.
Szedd le róla szennyét a múltnak.
Úgy nézd magad, mint kőnek harcát.
Ahogy azt az elemek megfaragták.
Nemkülönben önmagad gyarlóságát.
Ahogyan az élet, akarásod formált.

Tedd le a követ, vele vágyad, önmagad.
Vissza eztán ne tekints soha, soha.
Ne keres faragott-fát, se írott követ.
Írás, beszéd, benned van, azt kövesd.
Merre, hol, szívben, ahol a ritmus szól.
Keresd, Fiúságod fénylő magszemét.
Hazavezető utad egyetlen reményét.


Ébredező Tavasz

Pacsirta röppen, dala szállt, fennen.
Makacs a kedve, télfoga reccsenj!
Marka: karom, jégfoga még, vicsorog.
Felszállt, rebben, ereszalja cseppen.
Tavaszt kiált, mámoros lett a világ!
Olvadj: sivár; ébredezik ezernyi virág!
Bomlik a régi, életre kell újra az égi.
Szél fújja, fénylik, Napcsókját érzi.
Bíbor lilák, kökörcsin nem vitáz.
Konok halom, folyvást őröl a vén malom.
Fekete már prémed, hófoltjaid égnek.
Olvadsz, szürke havas, sarkadban a Tavasz!

 

Dalos szépem

Megrepedt a tél, hasad a jég.
Bomlik a felhő, világlik az ég.
Nyeli a föld a télnek hóleplét.
Még sír a jég a háznak ereszén.
Csoda történt, kicsiny tollpihe.
Jeg rideg tőre; öröm a szívben.
Csillog szemed, Napba nézel.
Dalod készen, fű alszik szépen.
Illatának bomlása lassan készen.
Fa is álmodja a tavaszt néked.
Várj még kicsit, dalos szépem.
Fagy halott, meleg szíven éled.
Szívbe szúr, rút tél karma fényes.
Vigyázz, bújj! Dalod tavasszal édes.


Csend

Mily balgatag a lankadatlan akarat.
Harcoló elme vibrál, érzéseket keltve,
visz, vonszol a maga útján, tekereg.
Állj, ne tovább! Csitulj sötét fergeteg.
Lankadj: halmok omlanak, enyéssz;
csak hallgasd az esti néma csendet:
megelevenedik a világ nesztelenje.
Értelemmel telik meg a néma szél.
Árny-szavakkal szól a játszadozó fény.
Pattan a némaság, szárnyra kel a világ.
Marad a csend, benne minden rend.
Ernyedő test, zsibbadás, jő a szárnyalás.
Megnyílik egy nem-hitt világ, Fényáradás.


Benned van!

Nekivág az ember, kaptatón baktat.
Nagyokat hallgat; fekete varjak.
Kár, kár: ember fuss, nyargalj!
Békéd, nyugalmad; bejárod éjként.
Világnak képén, hajszol az éjfél.
Reményed végkép, porlik az égkép.
Meg nem nyugszol; Isten, ha vagy!
Vágyod a halált; még ezer mérföld.


Barna-szemű

Gesztenyefa ezer ága.
Te, barna szemű "Lányka".
Megannyi virágnak szála.
Álmaimban veled jártam
Illatodnak mámorában.
Hullámzott a rét virága.
Kéz a kézben Veled álltam
Fény-világnak kapujában.
Barna szemed engem nézett.
Fénylő éned bennem égett.
Ezer évre Fényed éltet.
Gesztenyefa szelíd szépe,
Örök szerelemmel veled élek.
Amíg a Hajnal fel nem ébreszt!


Balaton

Szelíd tavasz fényvirága,
Illata sugárzik Fény honának.
Azúr kékben ébredő lélek,
lám, e csóktól ragyog az élet!
Bár törve örök nyár kellemét:
bársonyos vízen fut a víg szél,
barázdát borzol lágy felszínén.
Csillan, ragyog, az élet ébred,
fénybe-írt örök bölcsességgel,
délceg hattyúként úszik rajtaaz Élet!
Vízpartok, hegyek messzesége
békés szeretettel öleli-e földi édent.
Balaton, te szép, hazám büszkesége!

Langymeleg örök-fény, benne békéd.
Földi vágyó jó és rajta isten trónol.
Szemed az égen, lám, porlik csontod.
Elbuksz, árnyakképe a segítséged.
Ne menj! Benned van a megváló fénye!
Ülj le szépen, a te egedre nézz fel!
Benned van Ő, a szíved szegletében.
Hagyd a múló létet, hasztalan képet!
Indulj belső utadon, ott vára a béke!


Árva-virág

Oly csendesen citál a szél.
Fátylam a kiégett füves rét.
Porba hulló, árva-virág lennék?
Kit a szél sirat, felkap, elragad?
Hős, bajnok -elmúlt - nincs iram.
Hol hát utam, átvezető hidam?
Az ott: hol, kiáltásra csengő szól.
Örömként zenél a baráti jó szó.
Társam a megannyi életöröm lény.
Isten, az átölelő Fény !
Itt, egyedül: árny a lét, sötét a fény!
Elárult az egyetlen: a vágyott remény.
Jajong szél, jöjj lassan , áldott Vég!


Aranyszál

Alkonyat, mint a fénytelen-magány,
Elnyeli a napnak fénylő magvát,
s a táj, felveszi vöröslő ruháját.
Még látom arcod, amint rám tekint,
de, mosolyod a fénnyel lassan tovaúszik.
Fenn, a hold és a csillagsereg lesz az úr.
Bennem az ábránd, e hideg hosszú éjen,
a vággyal teli gondolat lesz a húr.
Bennem idéz: múltbeli, régi, szép zenét.
De, ki a dalt, a fénylő-hajnalt hozná,
már rég nem gombolyít; szív csak feszül.
Az Aranyszál a mindenségben elmerült.


Áramlás

Arcod szépe, bennem, mint kőben a véset.
Kikophatatlan; bármerre is, kereslek téged.
Látom fényed, érzem magnetikus ölelésed.
Csobogó patakba ömlő ezer ér: tápláló Élet.
Messze vagy; összeköt a "háló", a gigantikus:
Isteni Örök Szeretet, benne áramlik át vérem!
Örökre, végtelenbe veszve, kimondhatatlanul. 
Isteni teremtés, véghetetlen Univerzumunk!
Repüljünk még, hallgass még, értelem!


Álmodd

Még álmából felpillant a késő ősz.
Szunnyadó fával játszik a jámbor szél.

Elsuhantak a sötét, fergeteg felhők. 
Kéklik a világ, fenn, legelő báránykák.

A tájra borította a nap arany fényruháját.
Szárítva melengeti megdermedt könnyét.

Aludj! Szép szerelmem, meggyötört föld. 
Gyűjts erőt, álmodd széppé a múló időt.

Álmodj, legyen benne szerető mosolyom.
Pattanjon a burok, illatozzon újra a föld.

Álmodd, hisz csak álmodod - élni nem tudod!
Földet hiszed: otthonod. Lehúz, még tanulod.

De jászlad: lélek eszmél, piciny gyermek.
Szellem ölel, éj után jő a verőfényes reggel.

Hunyorít a nap, bíbort festve aludni tér.
Holnapra derűje, szeretőfénye visszatér.


Áldott Égi fény! 

Ti, hősök: ti, égi bárányhadak!
Alant patak, vize fényből fakad.
Zúgva tör, kemény-kövek omlanak.
Sziklák keblébe vési az élet énekét.
Ti, kék-égen ölelkező fehér felhők…
Áldásotok jön, megújul a kopár föld.
Áldott fénytől lesz harmatos az éj.
Megpihenve, minden újra sarjad.
Mily egyszerű, égi értelmű hatalom:
Szeretni! 
Bárányfelhők úsznak; könnyek hullnak.
Csontjain kopnak,
Napjaink homlokunkra mély-barázdát vonnak.
Áldást hoz a feledés; az élet szép!
Letűnnünk az életszínpadáról,
Holnap a porban, kezdődik egy új nap.
Forog a kerék. 
Ti, hősök: ti, égi bárányhadak!
Áldott Égi fény! 


Ablaktalan ház

Omladozó falnak támaszkodva,
lekuporodni csöndes magányban.
Csak a szél fúj az ablaktalan házban.
Álmodni: a falak szépen festve állnak.
Vágyik a lélek egy kisepert szobára.
Kezeimben egy épen maradt váza.
Vágyva kebled meleg vánkosára.
egy percre hagyni a gyötrő vádak,
elfojtott érzések, kusza képzetek árját.
Csak ülni, vihar előtti magányban.
A szél csak fújjon az ablaktalan házban.
A lélek pihenni vágy, tudja, a szél jön,
viharrá válhat; álmodni, kicsit nyugodni,
omló falú, ablaktalan házban…


A hídon

Fodra csobban, fénye lobban, 
ringó vízen, árnyad porban. 
Merre réved, hídon éned, 
szép szemeddel merre nézel? 
Túl a téren; ábrándot sző, lelkiséged. 
Velence, szerelmeseknek édes élet. 
Magányosságod visz át a végtelenségen? 
Látlak! Álmaimban, kékben állva várlak. 
Arany hajad, gyöngykoszorús fátylad, 
Én szerelmem, reményhídján állva, 
összeérnek, vágyszálaink a nagyvilágban!

**************************************

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.